A mai napig emlékszem a nagymamámnál töltött békés, jóllakott délutánokra. Ha bejelentés nélkül is estem be, biztos, hogy mindig volt otthon friss kenyér, zsírjában lesütött oldalas és valamilyen savanyúság nyitva, amit természetesen ő tett el a papával. Bár én mindig a húst kanyarítottam ki a zsír alól, ezt sosem nézte senki rossz szemmel. Néha már csak úgy hívott fel, hogy van zsírjában hús, menjek át. Látni akart, hát főzött.
Azóta sem ettem olyan finom almapaprikát, savanyú uborkát, sőt kovászos uborkát a tél közepén, mint amit ezekhez a zsíros-húsos kenyerekhez, merthogy a nagyinál ez is alapfelszerelése volt a vacsorának. Ha nem is voltam éhes, valamit enni kellett.
Ha nagyon erősködtem, hogy most aztán tényleg nem vagyok éhes, akkor csak egy befőttet bontott, legalább azt egyem meg. Az amúgy sem kaja, csak gyümölcs.
Nekem ez annyira természetes volt, hogy sosem gondoltam bele igazán, miért is kell nekem mindig, mindent megenni, egy karácsonyi ebédre miért készül háromféle hús és négyféle sütemény? Mi szükség lesütni egy egész tepsi húst, ha csak két (na jó, inkább három vagy négy) szelet kenyeret eszek meg vele egyszerre.
Útravaló fagyisdobozban
A magyar háztartásokban a fagyisdoboz sosem volt egyszer használatos. Gyerekkorunktól természetes, hogy ezek új életet kezdenek, legtöbbször pörkölttel, levessel vagy süteménnyel megtöltve. Ha a tető nem zárt rendesen, egy nejlonzacskó és egy befőttesgumi mindent megoldott.
Így indultál haza mindig „csak egy ebédnyi maradékkal”, ami valójában két teljes adag volt. Ez is a gondoskodás része volt: nehogy másnap főzni kelljen.
Még egy merőkanállal?
Minden ebédnél ejött az a pont, amikor már tudtad, hogy hiába mondod: elég. A nagymama csak legyintett, és a tányér fölé hajolva még egy merőkanállal mert. Aztán amikor indultál haza, a kezedbe nyomott két fagyisdobozt, mert „jól jön még”.
Ezek nem egyszerű szokások voltak, hanem egy egész életszemlélet maradványai. A nagyszüleink egy olyan korszakban nőttek fel, amikor az étel nem volt magától értetődő. A hiány emléke pedig velük maradt, és mindent megtettek azért, hogy az unokáknak ebből már semmi ne jusson.
Szeretnél még többet nosztalgiázni?
- A rendszerváltás után sokan kidobtuk: ma vagyonokat érhetnek ezek a gyerekkori kincsek
- A mosolyuk milyenségét is szabályozták: így néztek ki a MALÉV légikisasszonyai a fénykorban
- 10 készség, amiket minden gyerek tudott régen: ma már alig találsz, aki mindet ismerné
- 11 évig tartott a szocialista szesztilalom, ami Hofit és a Szomszédokban Vágási Ferit is megihlette
Soha nem voltál igazán jóllakva
Nagymamánál a „jóllaktam” nem létezett érvként. Soha, semmire. Ha annyit szedtél, amennyit kértél, az biztosan kevés volt. Ha megetted, örült, de azért jött még egy kis ráadás, biztos, ami biztos. Az asztalon és a tányéron mindig több volt, mint amennyi kellett volna, mert a bőség nála a gondoskodás mértékegysége volt.
Ez a szokás pedig szépen tovább öröklődött. Ma már sokan közülünk ugyanígy tukmáljuk az ételt a családra, barátokra, vendégekre. Nem azért, mert nem halljuk meg, hogy elég volt, hanem mert bennünk is ott él a nagymama hangja.
40 éves vagyok és már most nagymama: sosem főzök annyit, ami egy étkezésre elfogy és gyűjtöm a fagyisdobozokat, hogy majd a vendégeknek legyen miben vinni ételt, ha bármikor is jönnek…
Nincs olyan, hogy kis adag
Nagyi csak saját magának szedett keveset. A többieknek, főleg az unokáknak mindig úgy pakolta meg a tányért, mintha két ember enne belőle. Ha nem fogyott el, az nem volt probléma: elcsomagolta. Ha elfogyott, akkor is készített még egy keveset.
Ez a bőség nem pazarlás volt, hanem biztosíték. Arra, hogy senki nem marad éhes, és arra is, hogy mindig legyen mit elővenni.
Tartalék mindenből
A nagymama kamrájában mindig volt készlet. Liszt, cukor, tészta, befőttek, lekvárok – és ezek mögött is volt még egy „vészadag”. Ez nem kényszeres gyűjtögetés volt, hanem egy régi reflex: ha egyszer nem volt, akkor jobb, ha legközelebb már biztosan van.
Ez a gondolkodás ma is sokunkban él. Akkor is veszünk még egy csomag tésztát, amikor otthon már van három.
Konyharuhák, amik „még jók lesznek”
A konyharuhákat a végsőkig használták. Közben a szekrényben ott sorakoztak az újak, gondosan behajtogatva. Azokat tartaléknak vették, nem használatra. Ha újat kellett elővenni, mindig a legalsó került sorra.
Ma már hamarabb selejtezünk, de a szekrény mélyén nálunk is ott lapul néhány elrakott darab – csak úgy, biztonságból.
Az én konyhámban pedig még mindig a nagyim egykor szépen behajtogatott darabjai virítanak, hiszen a halálával hozzám kerültek. Tényleg jók lettek még valamire… És azóta nekem is vannak „a szépek”, amiket tulajdonképpen sosem használok.
Az utolsó csepp is számít
A mosogatószeres flakon fejjel lefelé állítása, a vízzel hígítás, az utolsó buborék kipréselése mind-mind ismerős mozdulat. Ezek nem spórolási trükkök voltak, hanem emlékeztetők arra, hogy semmit nem dobunk ki feleslegesen.
És bár ma már könnyebb hozzájutni mindenhez, ez a beidegződés velünk maradt.
A kenyeres kosár sosem üres
Nagymamánál a kenyérnek mindig ott kellett lennie az asztalon. Nem számított, hogy leves, főzelék vagy tészta volt az ebéd. Ha már majdnem kiürült a kosár, már vágta is a következő szeletet, mert „hátha kell még”.
„Elteszem, jó lesz még valamire”
Nagyi semmit nem dobott ki azonnal. Befőttesüveg, madzag, doboz, csipke, fél darab szappan: mindnek volt helye és jövője. Nem lomhalmozás volt ez, hanem előrelátás. Ez a gondolkodás ma is velünk él: sokan még most is félrerakunk dolgokat, amikről tudjuk, hogy talán sosem kellenek, de jó érzés tudni, hogy ott vannak. Nálam a nejlon zacskók és befőttes üvegek ilyenek.
Ezek a szokások mélyen belénk ivódtak. Mert nemcsak az ételeket, hanem a gondoskodás módját örököltük meg velük együtt. És amikor legközelebb még szedsz egy keveset valakinek vagy csomagolsz útravalóként, pontosan tudni fogod, kitől tanultad.
