Kéz- és lábtörést! Miért kívánunk rosszat, mi magyarok a fontos dolgok előtt azoknak, akit szeretünk?

Egy távoli, ritkán látott barátnőm (anyukám szomszédja) néhány hete az utolsó napjait töltötte várandósan, én pedig nyaralni indultam. Könnyen kiszámolható volt, hogy mire visszajövök, ő már túl lesz a szülésen, így hát boldogan és bíztatóan kívántam neki egyszerre „Kéz- és lábtörést!”, „Egy kalappal!”, hogy késsen a mentő és az éppen akkor tomboló kánikula ellenére a legnagyobb cudar zivatarban kelljen szülnie menni.

Mindenfélét, ami csak eszembe jutott rossz kívánságként, és amit úgy szerettem volna, hogy ne történjen meg vele.

Ahogy nézett rám hatalmas szemekkel és lefelé görbült a szája, majd megkérdezte, hogy miért kívánok én neki ennyi sok rosszat, leesett, hogy nem érti. Sokat élt külföldön, talán azért? De hát hiszen mi, magyarok mindig rosszat kívánunk egymásnak, mikor a legjobbat szeretnénk, mikor a legtöbb szerencsét kívánjuk rászabadítani beszélgetőpartnerünkre.

Hol van akkor a kutya elásva?

Nem hangzik jókívánságnak, pedig az

Első hallásra ez egyáltalán nem hangzik kedves jókívánságnak egyik fent említett példa sem. Sőt, ha szó szerint vennénk, kifejezetten rosszindulatúnak tűnne. Mégis generációk óta használjuk, és a legtöbben pontosan tudják: valójában sok sikert, szerencsét kívánunk vele.

De vajon honnan ered ez a különös szokás, és miért szeretünk néha éppen rosszat kívánni akkor, amikor a legjobbat szeretnénk?

A babonák világa: amikor a szerencsét nem szabad kimondani

A néphagyományokban és a különböző kultúrákban évszázadok óta él az a hit, hogy a szerencse kényes dolog. Ha túl hangosan beszélünk róla, vagy túlságosan biztosak vagyunk a sikerben, azzal akár el is ronthatjuk a dolgot.

Ezt a jelenséget a folklórkutatók gyakran úgy magyarázzák, hogy az emberek régen féltek „kísérteni a sorsot”. Ezért alakult ki számos olyan hiedelem, amely szerint a jó dolgokat nem szabad előre kimondani.

A rossznak hangzó kívánságok éppen ezért védelmet jelentettek: mintha elterelnék a balszerencse figyelmét.

Én épp ezért kívántam én is ennek a barátnőnek mindenféle rosszat.

A babonák pszichológiájáról szóló összefoglalók szerint az ilyen rituálék részben a bizonytalanság csökkentését szolgálják. Egy fontos esemény előtt ugyanis sokan érzik úgy, hogy jólesik valamilyen hagyományba kapaszkodni.

Színházi eredet: a „Break a leg” története

A „kéz- és lábtörést” kifejezés leggyakrabban az angol „break a leg” szerencsekívánat magyar megfelelőjeként tartják számon. A színházi világ különösen gazdag babonákban, és az egyik legismertebb szabály éppen az, hogy nem szabad egyszerűen azt mondani egy színésznek: „sok sikert!”.

A színészek körében ugyanis régóta tartja magát az a hiedelem, hogy a nyílt szerencsekívánat balszerencsét hozhat. Ezért inkább az ellenkezőjét mondják.

A „break a leg”, vagyis „törd el a lábad” valójában rejtett jókívánság, amelynek célja a rossz szerencse kijátszása.

A Wikipédia színháztörténeti összefoglalója szerint a kifejezés már a 20. század első felében széles körben ismert volt az angolszász színjátszásban. A színházi babonák történetét feldolgozó szakirodalom szerint a pontos eredet máig vitatott, de a „ne mondd ki a szerencsét” elv szinte minden magyarázatban közös.

Német kapcsolat: nem is magyar találmány

A nyelvészek szerint a magyar „kéz- és lábtörést” kifejezés nem teljesen önálló fejlemény. Az Agytörő nyelvi összefoglalója szerint a kifejezés a német „Hals- und Beinbruch” fordulat hatására terjedhetett el, amely szó szerint „nyak- és lábtörést” jelent. A mondás lényege ott is ugyanaz: a kimondott rossz kívánság valójában szerencsét jelent.

Érdekes, hogy hasonló fordulatok több kultúrában is léteznek. A színházi világban a franciák például gyakran egészen más, első hallásra szintén nem túl elegáns („Merde!”, szó szerinti jelentése finoman fogalmazva:„Sz.r!”) kifejezésekkel kívánnak szerencsét egy fellépés előtt. A logika azonban ugyanaz: ne mondd ki közvetlenül a jó szerencsét.

Ugyanitt: miért nem szabad megköszönni a gyógyszert?

Ezen logika mentén haladva ugyanilyen furcsa magyar szokás az is, hogy annak ellenére, hogy valaki az irodában egy szem fájdalomcsillapítóval megszabadít minket a makacs fejfájásunktól, mégsem köszönjük meg neki sem a gesztust, sem azt, hogy a saját gyógyszerkészleteit ajánlotta fel a mi egészségünkért.

A magyar néphit egyik kevésbé ismert, de sok családban ma is élő szabálya szerint a gyógyszert nem illik megköszönni. Nagymamáink gyakran figyelmeztették a gyerekeket: „Ne köszönd meg, mert nem fog használni!” Természetesen ennek nincs orvosi alapja, mégis érdekes bepillantást enged a régi hiedelmek világába.

A babona hátterében az a több évszázados elképzelés állhatott, hogy a gyógyulás törékeny folyamat, amelyet nem szabad „elkiabálni”. Hasonlóan ahhoz, ahogy a vadászok, halászok vagy színészek sem mondtak ki bizonyos szavakat a siker előtt, a betegséggel kapcsolatos jó kilátásokat sem illett előre ünnepelni.

A gyógyszer megköszönése olyan volt, mintha a beteg már biztosra venné a gyógyulást, ezzel pedig a hiedelem szerint kihívná maga ellen a balszerencsét.

Egy másik magyarázat szerint régen a gyógyszert gyakran a család valamelyik tagja, füvesember vagy gyógyító adta. A hangsúly nem az ajándékon, hanem a gyógyító segítségen volt, ezért a „köszönöm” helyett inkább a felépülés után mondtak hálát. A néprajzkutatók szerint számos európai kultúrában találhatók hasonló, a gyógyulással kapcsolatos szerencse- és balszerencse-hiedelmek.

És a végére a legfontosabb: anyu szomszédja és a kislánya is jól vannak, a pici rendben és egészségesen megszületett, amíg nyaralni voltam. És hiába ijedt meg az anyukája, kéz- és lábtörést kívánok a babának is a boldog, hosszú életére!