A Gombos családnál a harangöntés több mint száz éve száll apáról fiúra. Ma már az ötödik generáció dolgozik azon, hogy a következő harang is évszázadokra szóljon. A család legidősebb tagja, Gombos Miklós beleszületett a mesterségbe. Nagyapja, Szlezák László Magyarország aranykoszorús harangöntője volt, aki egykor százfős üzemet működtetett.
„Gyerekkoromtól kezdve rengeteg időt töltöttem a műhelyben, szinte a kosszal együtt ragadt rám a mesterség. Amikor időm engedte, kijártam apuékhoz – Gombos Lajoshoz, akitől tanultam a mesterséget – segíteni. Időközben elvégeztem az öntőszakmát, majd 1984-ben elkezdtem megépíteni a saját műhelyemet.”
„Már nyugdíjas vagyok, de ha szükség van rám, akkor itt vagyok. A gyerekek ügyesek, már az unokám is négy éve itt van velünk: megyünk tovább, és próbálunk nem utolsó mohikánt játszani” – kezdi Miklós.
Beleszülettek a mesterségbe
Miklós ugyan sok időt tölt a műhelyben, de mára átadta a stafétát a fiának. Amikor a szakmai kérdések kerülnek szóba, hozzá irányít.
„Édesapámhoz hasonlóan én is műhelygyereknek vallom magam, kis koromtól kezdve részt vettem a műhely életében. Az első időkben inkább láb alatt voltam, mint hasznos segítség, de ahogy cseperedtem, egyre többet tanultam, egyre több dolgot tudtak rám bízni, és kialakult bennem a szakma iránti szeretet és tisztelet. Meg sem fordult a fejemben, hogy más utat válasszak.”
„14 éves koromban már önállóan készítettem harangot, ami Zalaszentgrótra készült”
– meséli Ferenc.
A műhelyben hagyományos módszerekkel készülnek a harangok, hosszú út vezet addig, amíg egy öntvény először megszólal.
„Amikor érkezik egy érdeklődés, először megnézzük, hogy van-e az adott templomban másik harang”
„Fontos, hogy ne legyen disszonancia, illeszkedjen egymáshoz a hangjuk. Elmegyünk a helyszínre, felmérjük, hogy milyen méret fér el, hogyan lehet felszerelni, milyen lehetőségek vannak. Ezután következik a papírmunka, valamint a megbeszélés a megrendelővel arról, hogy mit szeretne a harangon látni, milyen díszítés, milyen felirat kerüljön rá. A látványterv után pedig kezdődik a műhelymunka.”
Még több élettörténetet olvasnál? Ez is érdekelhet!
Hosszadalmas, aprólékos munka
A harangkészítés folyamata mérettől függően változik. A műhelyben egyszerre több harang is készül, a kisebb daraboktól egészen a nyolcszáz vagy akár ezer kilogrammosokig.
„Az öntőmintának három része van: mag, álharang, amire a díszítés és a felirat kerül, és köpeny”
„Úgy kell elképzelni őket, mint egy matrjoska babát. A három részt szét lehet választani, majd a magmintát és a köpenyt visszahelyezzük egymásra, az álharang helyére pedig bekerül maga a fémöntés” – magyarázza Ferenc.
Miközben végigvezet a műhelyen, a harangkészítés teljes folyamata megelevenedik.
A falakon generációk óta használt szerszámok sorakoznak, a műhely központi részében pedig azok a masszív állványok és emelőszerkezetek állnak, amelyek segítségével a több száz kilogrammos formákat mozgatják és függesztik fel. A harang végső hangját nemcsak a mérete határozza meg, hanem a keresztmetszeti tényezők, a falvastagság és a bordázat is.
„Minden apró részletnek szerepe van abban, hogy milyen hangja lesz a kész harangnak. Mérettől függően három-kilenc hónapig készül egy-egy harang. Körülbelül négyszáz apró lépés vezet odáig, mire elkészül.”
„Minden egyes munkafázisra oda kell figyelni, mert bár a teljes folyamat akár fél évig is eltart, maga az öntés csupán két percig. Ebben a két percben derül ki, hogy az előző hónapokban mindent jól csináltunk-e. Az öntés mindig felfokozott izgalomban telik, de igazából minden egyes mozzanatát szeretem a mesterségnek.”
Folytatódik a tradíció
A műhelyben pontosan le vannak osztva a feladatok: mindenki tudja, mi a dolga, ugyanakkor egymás munkáját is ismerik, így szükség esetén bármikor be tudnak segíteni a másiknak. A harangok díszítéséért a család legfiatalabb tagja, Feri felel.
„Fontosnak tartom, hogy továbbvigyük azt, amit az elődeink elkezdtek. Ez a mesterség generációk óta a családunk életének része, és az ember érez egyfajta felelősséget, hogy megőrizze és továbbadja ezt az értéket. A családunk az egész életét erre tette fel: felépítették ezt a műhelyt, rengeteget dolgoztak érte. De nemcsak a kötelesség hajt, egyszerűen beleszerettem ebbe a szakmába.”
„A legjobban azt szeretem benne, hogy változatos”
„Amikor felmérésekre megyünk, sokat utazunk, új helyeket fedezünk fel. Régen a nagypapám és a nagymamám járta az országot a készülő harangok helyszíneit felmérni, ma pedig már édesapámmal én indulok útnak. Ilyenkor a munkát összekötjük egy kis élményszerzéssel is. És ami talán a legfontosabb: jól kijövünk egymással, hála Istennek, nagyon jó a kapcsolatunk.”
A nagypapa, Miklós nem is lehetne büszkébb.
„Kötelez bennünket, hogy Magyarországon mi vagyunk az egyetlen működő harangöntöde. Ugyanakkor hatalmas öröm számomra, hogy a fiam és az unokám is ezt az utat választotta. Az ember ilyenkor látja, hogy nem viszi magával a sírba mindazt a tudást, amit egy életen át gyűjtött, és valaki majd pengeti tovább a lantot.”
Kongnak a világ minden táján
Gombosék harangjai nemcsak Magyarországon, hanem a világ számos pontján megtalálhatók.
„Leginkább a régi nagy Magyarország területére dolgozunk, de egészen különleges megrendeléseink is vannak külföldről. Készültek már harangjaink az Egyesült Államokba, Tanzániába, Kamerunba, Izraelbe, a Japán-tenger térségébe, a Manus-szigetekre, és 14 darab harang került a Makovecz Imre építész tervezte sevillai világkiállítás magyar pavilonjába.”
„A megrendelések nagy része templomoktól, önkormányzatoktól vagy ravatalozóktól érkezik, de magánmegrendelőink is vannak. Készítettünk már harangot borászatoknak, vadásztársaságoknak és templomi felajánlásként is” – mesélik.
Fotó: Ambrus Marcsi, Birton Szabolcs
