Karakteres, mély hangja alkalmassá tette arra, hogy bármilyen szerepet eljátsszon. A drámai hősnők éppúgy jól álltak neki, mint a kabarétréfák parasztasszonyai vagy a kék otthonkás, fűzős cipős takarítónő-figurák.
Hatvanöt évet volt színpadon, de élete utolsó tíz évét már csak a zugligeti háza négy fala között töltötte. Családja nem volt, pályatársai, barátai pedig már rég elmentek.
„Az örökölje mindenemet, aki az utolsó pohár vizet a kezembe adta”
– rendelkezett a 95 éves művésznő a halála előtt. Közeli hozzátartozók híján Máthé Erzsi teljes vagyonát hűséges gondozója, Annuska kapta. Az asszony élete végéig ápolta a legyengült színésznőt, aki a színpadtól visszavonulva többnyire tévénézéssel és olvasással igyekezett elütni az időt.
Az első férjétől született a fia
„Vannak napok, amikor sajnálom, hogy nincsen családom. Amikor hiányoznak a pályatársak, akik már nem élnek. No, ilyenkor kisírom magam, majd kinézek a tavaszi napsütésbe, és jót mosolygok azon, hogy azért van még minek örülnöm a világon” – nyilatkozta a Nemzet Színésznője a Meglepetésnek, aki élete alkonyán nagyon szeretett nosztalgiázni.
„Jaj, hogy én fiatalon mennyit dolgoztam, s micsoda művészek között! Az első darabot, amiben játszottam, Gobbi Hilda rendezte. Gyönyörű évek voltak. Akkoriban ismertem meg az első férjemet, Szendrő Józsefet is. Részemről nem volt az a lángoló szerelem, inkább az intelligenciája, a háttere, a magabiztossága fogott meg, s hogy úgy vigyázott rám, mint senki azelőtt. Ő a pécsi színház igazgatója volt akkor, én pedig kezdő színésznő. No, de nem kell azt hinni, hogy elkényeztetett jobbnál jobb szerepekkel.
Talán túlságosan is ügyelt, hogy ne legyen velem elfogult. Szerettük, tiszteltük egymást.
Csak valahogy mindig éreztem, hogy nem értjük a másikat, és képtelenek vagyunk kimutatni az érzéseinket egymás felé. Aztán, amikor jött a tragédia, a kisfiunk elvesztése, végképp szétsodort bennünket a sors, noha halála napjáig jó barátok maradtunk.”
Egy évig bírta Marokkóban
Amikor egy szem gyermekére terelődött a szó, mélységes fájdalom jelent meg a színésznő arcán.
A kisfiam agyhártyagyulladást kapott. A színházban, egy előadás után hozták nekem a hírt, hogy elment.
A mai napig nem dolgoztam fel az elvesztését. S azóta is azon töprengek, vajon jó édesanya válhatott volna-e belőlem. Talán az anyaság nem az én területem. A színházról bizton tudtam, hogy az enyém. Beletemetkeztem hát a hivatásomba, hogy ne érjek rá beleőrülni a fájdalomba.”
A színésznő sikeres játékfilmeket forgatott, színházban játszott, és a szórakoztató tévéműsorok állandó szereplője volt.
„Nem sok másra jutott időm a színészeten kívül, de azért még egyszer férjhez mentem – nevetett Erzsike. – Méghozzá egy magas pozícióban lévő mérnökhöz, Kéri Lászlóhoz. Külföldi kiküldetésbe került, s én is vele tartottam Marokkóba, de a férjem egész nap a gyárban dolgozott, én pedig magányosan üldögéltem az Atlanti-óceán partján, közben franciául tanultam.
Csak egy évig bírtam távol a színháztól, az itthoni megszokott közegtől.
Hazajöttem, és attól kezdve távházasságban éltünk. S milyen a távházasság? Természetesen semmilyen. Esély sem volt arra, hogy az érzéseink egymás iránt elmélyüljenek. Noha ebből a házasságból már nem hátráltam ki, úgy lett vége, hogy megözvegyültem. Most, öreg napjaimban jut időm csak gondolkodni azon, hogy
a boldog szerelem vajon miért nem talált rám sosem.
Persze voltam én szerelmes, csak minden alkalommal viszonzatlanul. Mondogatom is magamnak vigasztalásul: az élet nem adhat meg mindent. Ha most nagymama volnék, sok unokával, nagycsaláddal, akkor meg az fájna nagyon, hogy a színpadot kihagytam az életemből. Márpedig a kettőt együtt nem lehet” – vélte a Kossuth-díjas művésznő.
Még több régi hírességről olvasnál?
Elégedetten távozott a világból
Amikor nála jártunk, a cicájával élt kettesben. A színházi ereklyéket, elsárgult fényképeket nézegette, és a régi szövegkönyveket olvasgatta, így próbálta az elméjét frissen tartani.
„Olyan fájó, hogy a legtöbb szeretett embert már nem hívhatom fel. Tábori Nóra barátnőm és Raksányi Gellért barátom például nagyon hiányoznak… Akkora szeretet, összetartás volt mindig is a színészkollégák között! Nekem ők jelentették a családot. Sajnálom, hogy már oly kevesen maradtunk. Ám ez az élet rendje: nehéz elfogadni, hogy lassan már senkinek nem tudom föltenni a kérdést: Te, emlékszel, amikor…?” – sóhajtott a színésznő, aki úgy érezte, egy kicsit félreismerték őt az emberek.
„Keménynek gondoltak, de ez csak védekezés volt részemről. Zárkózott ember vagyok.
Ha találkoztam valakivel, falat emeltem, ez a fal vagy leomlott, vagy nem… Valójában mindig is empatikus voltam, át tudtam érezni az emberek fájdalmát és küzdelmét, hiszen nekem is kijutott bőven.”
Élete egyik utolsó interjújában pedig arról beszélt: „Összegezve mindent, örülnöm kell és boldognak lennem. Bár inkább elégedett vagyok.
Csönd van bennem, olyan vagyok, mint egy sima, csöndes víztükör. Én már nem haragszom senkire.”
Fotó: Csibi Szilvia, Ványi Ákos, MTI/MTVA/Keleti Éva, Kiss Júlia, archív
