Amikor a népmesében a legkisebb legény elindult szerencsét próbálni, a batyujába hamuban sült pogácsa, egy kulacs víz és egy darab szalonna került a bicska mellé. Nemrégiben Vomberg Frigyes is belevágott élete egyik legnagyobb kalandjába, s ő is gondosan megválogatta, mi mindent cipel majd magával az Ázsia Expressz során.
„Sok mindent nem pakoltam a hátizsákomba, mivel racionálisan kellett gondolkodni. A legfontosabb az volt, hogy legyen például egy váltócipőm, ha a másik elázna, illetve ruhákat és tisztálkodási szereket vittem magammal” – emlékszik vissza Frici, majd elmosolyodik.
„Én inkább nagy reményeket tettem bele a táskámba.
Bíztam benne, hogy a párommal, Petrával minél tovább menetelünk majd, és hogy végig ember tudok maradni. Úgy viselkedek, ahogy én gondolom és ahogyan kellene.”
Erre nem lehet felkészülni
Azt a helyzetet, amibe a kalandreality által belecsöppentek, Frici frappánsan csak így jellemezi.
„Ahogy a paraszt bácsi szokta mondani: Ezt még tudtam. Ezt még tudtam. Ezt azért már nem tudtam” – nevet fel, mivel ő is pontosan így volt vele. Nagyjából számított arra, ami rájuk várt, de szerinte erre lehetetlen teljesen felkészülni.
„Ahol ébredtünk, ott ébredtünk, ahol tudtunk tisztálkodni, ott tisztálkodtunk. Én már öreg vagyok. Mire betölt a szoftverem, az legalább egy óra. Nem tagadom, hiányzott ébredés után a kávé, a jövés-menés, a normális toalett, mert van egy megszokott életem. Ebből kellett kimozdulnom, de rendesen. Az Ázsia Expresszben a reggeli rutinom elment a francba! Így teltek a napok, de szerencsére Petrával mindent megoldottunk.”
A séfélet is stresszes

A közkedvelt séf szerint a partnerével tökéletesen kiegészítették egymást. Mivel mindketten önmagukat adták, így nem okoztak a másiknak hatalmas meglepetést.
„Petrát régóta ismerem. Belevaló, vehemens csaj, aki tudja, hogy mit akar, aki nyomja és csinálja. Olykor fejjel megy a falnak, de ő ilyen, így kell szeretni és elfogadni. Néha biztos azt kívánta, bárcsak temperamentumosabb lennék, én meg azt, hogy: picit most inkább maradjál” – magyarázza Frici, aki úgy véli, az Ázsia Expressz nem volt sokkal stresszesebb, mint amikor a konyhán dolgoznak, maximum annyiban, hogy ebben a versenyben nem ők irányítottak.
„Egy autó megáll vagy továbbmegy? Késünk egy órát, vagy sem? Meg tudjuk oldani a feladatokat, vagy nem járunk sikerrel? Ezek azok a helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. Persze idegeskedhetünk, de akkor elképzelhető, hogy rosszabbul járunk, és veszítünk. Mi mindig arra törekedtünk, hogy minél jobban megoldjuk az adott kihívást, hiszen akkor lényegében mindent megtettünk érte.”
Nem siránkozik
Kimerültség, légszomj, végtelennek tűnő menetelés és folyamatosan korgó gyomor… Ám Fricit kemény fából faragták. Ő nem az a típus, aki feladja, vagy aki nekiáll siránkozni.
„Ha két napig nem eszem, én akkor sem hisztizek emiatt.
Azokat a dolgokat, amik nem rajtam múlnak, teljes mértékben ki tudom zárni. Nem vagyok hajlandó őrjöngeni például azért, mert nem vett fel egy kocsi. Egyébként azt gondolom, magamhoz képest elég jól bírtam fizikailag, nem voltam egy tohonya fráter” – jegyzi meg a séf, aki ezzel a versennyel nem akart magának bizonyítani.
„Nem volt mit. Azt gondolom, hogy egészen jól ismerem magam, és a mai napig nyugodt szívvel tudok a tükörbe nézni.”
A való életben is szokott sátorozni, mert szeret kicsit elvonulni. Így megszokta már a „puritán” környezetet.
„Nekem nem volt ismeretlen, hogy a földön, egy hálózsákban kell álomra hajtanom a fejemet, hogy nem egy pihe-puha ágyikóban fekszem. Mégis néha visszarúgott a padló. Alig pihentünk, pláne Petra viselhette nehezebben az éjszakákat, mert horkolok.”
Friciben persze nemcsak a kényelmetlen, kemény fekhely hagyott nyomot, hanem az otthoni komfort hiánya is megviselte.

Mindvégig hegymenetben
Nem volt arra módjuk, hogy világot lássanak, mert amikor megérkeztek egy-egy helyszínre, onnantól fogva csakis a feladatra koncentráltak. Általában leszegett fejjel rohantak, hogy mihamarabb célba érjenek.
„Amikor autóval mentünk több száz kilométereket, csak bambultunk kifelé az ablakon és a tájat néztük. Tény és való, hogy a verseny teljesen lekötötte a figyelmünket. Végig fáradtak voltunk, emellett olyan magasságokban jártunk, hogy amikor lefelé mentünk, akkor is fölfelé haladtunk.”
Szöveg: Beck Adrienn
Fotó: Birton Szabolcs, TV2, archív



