Az ókori Róma úgy él bennünk, mint a minden képzeletet felülmúló lakomák színtere. Ez természetesen túlzás, bár az igaz, hogy nem ültek asztalhoz, hanem díszes kereveteken félig fekve, a bal könyökükre támaszkodva ettek. Középen állt az asztal, megrakva minden jóval, és rabszolgák hordták rá a díszes tálakat.
A gazdagoknál valóban voltak hatalmas vacsorák, ám az egyszerű római polgárok egészen másként étkeztek. Azt is megkockáztathatjuk, korai előfutárai voltak a mai táplálkozási reformtörekvéseknek. Valójában ugyanis nem tartoztak a nagy húsevők közé, közelebb álltak a zöldségekre épülő táplálkozáshoz. Ami nem is csoda, hiszen életük alappillére a földművelés volt.
Ettek káposztaféléket, többfajta hagymát, répát, tököt, spárgát, gesztenyét, gombát, olajbogyót és olívaolajat. Rajongtak a halféleségekért, kedvelték a szardíniát, kagylókat, tintahalat, medúzát. Népszerű étel volt a szárnyas, amibe beleértendő a daru, a fogoly, a gerle.
Húst hússal
A barbárok betörése, a népvándorlás mindent megváltoztatott. A germán, normann törzsek nem érték be gyümölcsökkel és
zöldségekkel, harcias életmódjuk laktatóbb ételeket követelt. Fő táplálékuk a hús volt, amelyet zsírban sütöttek, az erdőket és a mezőket igyekeztek mind jobban szolgálatukba állítani.
Csak a mennyiség érdekelte őket, lakóhelyük igénytelen kunyhó volt, a kényelmes fekve evés, a hosszú és élvezetes falatozás nem volt összeegyeztethető a harcias életmóddal, a konyhát annyira mellékesnek tartották, hogy a főépülettől távol helyezték el. Ők terjesztették el a gabonaféleségekből készített kásákat és kenyereket, amelyek a népesség fő eledelévé váltak hosszú évszázadokon át.
A középkor megint új szokásokat vezetett be, a vallás szerepe egyre nőtt, kötelezővé vált a böjt, ezzel kialakult a halételek és a halfogyasztás kultúrája. A mértéktartást hirdették mindenben, a terítékben, az étkezési kultúrában, ám közben a szerzetesek csodálatos fűszerkerteket neveltek a kolostorokban, és mert volt idejük és terük kísérletezni, rengeteg mindent köszönhetünk nekik: sajtokat, likőröket, borokat, pezsgőt.
A 11. századtól az uralkodók próbálták újraéleszteni a római lakomák bőségét. Egy-egy vacsorán több fogást szolgáltak fel, az asztalok, az óriási tálak roskadoztak a mártásoktól, pástétomoktól, raguktól. Egyes krónikák negyvenféle ételt is felsorolnak.
A fogások között eltelt időben bohócok, énekesek szórakoztatták a vendégséget. A földesurak birtokain nem volt ekkora gazdagság. Mindenki ugyanannál az asztalnál ült, kézzel ettek, a mártásokat közös tálból itták, a húsokat lepénykenyérre rakták. A maradékok az alamizsnástálba kerültek, ezt kapták a szegények.
Lovagi divatszakma
A lovagkori várak hatalmas termeiben több hosszú asztalnál foglaltak helyet a vár lakói és vendégeik. Ekkor nagy szerepet kaptak az asztalnokok, ők szeletelték fel és tették kenyérre a húsokat, felszolgálók kínálták a fogásokat, terítettek és leszedték az asztalokat. Mindenki a saját kését vagy kanalát használta. Ekkoriban a zöldségek elvesztették régi, kiemelt szerepüket. A lovagkorban és később a bab, a borsó,
a káposzta és a hagyma jelentek meg legtöbbször az étlapon.
A reneszánsz, a polgárság erősödése visszahozta az evés örömét. Egyenlőséget teremtett, legalábbis az asztaloknál. Már nemcsak a nemesemberek ettek sok húst, általában jobban táplálttá vált egész Európa. Amerika felfedezésével pedig új zöldségek, gyümölcsök jelentek meg a konyhákban. A király ekkor már egyedül ül az asztalnál.
Már nem kenyérszeletekre tették a húst, a kenyeret damasztszalvétába burkolták, de a villa majd csak a 18. században terjed el az ebédlők asztalán.
Száz évvel ezelőtt
A 20. század elején, nagyanyáink, dédanyáink közül sokan maguk termelték a konyhába kerülő élelmiszereket, de még a városi piacokon is csak kapirgálós csirkét lehetett kapni, ami ma már csillagászati árú ritkaság. Amikor a ház ura délben hazatért a munkából, háromfogásos ebéd várta, melyben leves, főétel és desszert szerepelt. Divatba jöttek a magyaros ételek, ekkor lett népszerű a paprikás és a gulyás.
A míves porcelán étkészleteket, súlyos damasztabroszokat, ezüst evőeszközöket csodálatos tálalószekrények őrizték a polgári lakások külön erre a célra kialakított ebédlőjében, az étkezés szertartásszerűen zajlott, és csak mennyiségében különbözött egy arisztokrata család étkezésétől. A kenyeret otthon sütötték, és a városokban egyre divatosabbak lettek a vendégségek, zsúrok, ahol kávét, teát, süteményeket kínáltak.
Fotó: gettyimages