Ma már csak néhány perc megtalálni valakit. Elég beütni a nevét a közösségi oldalak keresőjébe, és sok esetben máris kapcsolódhatunk hozzá. Vagy legalább egész biztos, hogy találunk egy közös ismerőst, aki összeköt bennünket. Régen, az internet kora előtt nem volt ez így. Ha valaki elsodródott, az bizony gyakran hosszú évekre vagy örökre kimaradt az életünkből. Mátraházi Zsuzsa sem hitt már abban, hogy valaha látja még nála hét évvel fiatalabb unokatestvérét, Zsoltit.
Gyerekekként teljesen összenőttek
„Nagycsaládban nőttem fel, sok nagynénivel, nagybácsival, unokatestvérrel, de aztán az idők során szétszóródtunk az országban-világban – meséli Mátraházi Zsuzsa. – Gyerekként az egyik hozzám legközelebb álló unokatestvérem Zsolti volt, anyukám testvérének a kisebbik fia. Bonyolultan hangzik, ugye? – nevet. – De ígérem, ettől a ponttól kezdve könnyebb lesz követni a történetet. Szóval, jóban voltunk a családban, és mindenben igyekeztünk segíteni egymást. Önfeledt napokat töltöttünk együtt. Zsolti nyitott szívkamrával született, ami miatt – talán hatévesen – meg is operálták Budapesten. Sosem felejtem el, amikor a műtét előtt elköszönt tőlem: Zsuzsa, én lehet, hogy többet nem fogok felébredni. Nagy boldogságunkra felébredt, de még sokáig szanatóriumban kellett maradnia. Onnan írt nekem nagyon kedves gyerekleveleket, és később, az utókezelése alatt hosszabb ideig lakott velünk Pesten. Teljesen összenőttünk. Nálunk az volt a szokás, hogy ebéd előtt 1-2 órával már nem lehetett enni, hogy a nassolás ne vegye el az étvágyunkat. Én úgy anyáskodtam Zsolti felett, úgy féltettem azt a vékony, szívbeteg, de egyébként huncut, vidám, örökmozgó kisfiút, hogy lopkodtam neki a barackot meg a kekszet. Ő volt a gyerekkorom egyik legmeghatározóbb társasága, meg a nála öt évvel idősebb bátyja, Árpi, akivel kisgyerekkorunk óta sokszor nyaraltunk együtt. Abban bíztam, hogy ez továbbra is így maradhat.”
Az élet azonban egészen mást hozott, mert a felnőttek világában megtörtént a baj. A két fiú szüleinek megromlott a kapcsolata és a válás mellett döntöttek. Olyannyira, hogy többé nem is álltak szóba egymással. Láthatásra mindig Zsuzsa édesanyja hozta-vitte a gyerekeket Bajáról Pestre és vissza. Később a két szülő a gyerekeit is „elosztotta”. Amikor Zsolti bátyja, Árpi 14 éves lett, úgy döntött, az édesapjával szeretne élni Budapesten, ez pedig örökre megváltoztatta a család mindennapjait.
Nem merték keresni egymást
„Egészen addig együtt jött hozzánk a két gyerek. Ma is emlékszem arra a napra, amikor Zsoltit hazavitték Bajára, Árpi viszont Pesten maradt – meséli Zsuzsa. – Erről Zsoltinak nem szóltak előre, nem mondták meg neki, hogy ő és a bátyja mostantól elválasztva élnek. Talán féltek attól, hogy a gyerek összeomlik. Helyette elhitették vele, hogy Árpinak rossz a gyomra, és majd később megy utánuk. Csakhogy nem ment. Ahogy én ezt akkor, kamaszlányként megtudtam, magamból kikelve kiabáltam a felnőttekkel, hogy mégis, hogy tehették ezt, és én, ha Zsolti helyében lennék, ezek után többé nem állnék velük szóba. Zsolti pedig így is tett. Ott maradt az édesanyjával Baján, és soha nem keresett bennünket, mi sem hallottuk hírét. A szülők továbbra sem beszéltek egymással, így a családnak ez a része teljesen szétesett.”
Zsuzsának nagyon hiányzott a látóköréből eltűnt Zsolti, és az évek során rengeteget gondolt rá, de az akkori lehetőségek nem engedték, hogy a nyomába eredjen. Sok évvel később a közös ismerősöktől hallott annyit, hogy Zsolti Szegeden él, és gyógyszerész lett. „Nem is nagyon mertem keresni, mert azt gondoltam, a történtek után nem kíváncsi ránk, és könnyen lehet, azt hiszi, én is asszisztáltam ahhoz, hogy őt a testvérétől ilyen csúnyán elkülönítsék – magyarázza. – Aztán sok-sok évvel később, egy családi beszélgetés során a lányom, Orsi felajánlotta, hogy megpróbálja megtalálni őt. A közösségi oldalaknak hála, ez két évvel ezelőtt sikerült neki. Kiderült, Zsolt is azt hitte, mi nem szeretnénk vele kapcsolatot tartani. Miután ez a félreértés tisztázódott, azonnal szerveztünk is egy családi találkozót.”
Csak néhány közös hónap adatott
Zsuzsa a lányával látogatta meg Zsoltit és a feleségét Szegeden. A viszontlátás öröme határtalan volt. Mintha kinyílt volna az időkapu, ők egy pillanat alatt zökkentek vissza az 50 évvel ezelőtti valóságukba.
„Azonnal felismertük egymást, és rögtön megtaláltuk a közös hangot, gyerekek lettünk újra – mondja Zsuzsa. – Órákig csak meséltünk és meséltünk. Zsolti azt mondta, az nem is férfi a környékén, aki nem főzött még halászlét és nem úszta át a Sugovicát. Ennek a valaha volt szívbeteg kisgyereknek, akiből időközben gyógyszerészeti kutató lett, mindkettő többször sikerült, és bennünket is vendégül látott egy jó halászlére. Nem sokkal később ők is meglátogattak minket a Balaton-felvidéken. Nagyon boldog voltam, hogy visszakaptam az elveszettnek hitt unokatestvéremet. Terveztük, hogy elmegyünk a Mátrába, ahol sokat voltunk együtt gyerekként, és – mint kiderült – Zsolt azóta sem járt ott.”
Februárban azonban telefonált Zsolt felesége: a férje autóbalesetet szenvedett, és még aznap délután a kórházban elhunyt. „Letaglózott a hír. Csak az vigasztalt némiképp, hogy 50 év után visszataláltunk egymáshoz, és egy kicsit még részesei lehettünk egymás életének. A mi történetünk megmutatja: igenis lépni kell a másik felé, és félretenni a múltbéli vélt vagy valós sérelmeket” – fogalmaz Zsuzsa, és mint mondja, örül, mert a következő generáció, úgy látszik, kiköszörüli a csorbát. A kettejük találkozását megszervező Orsi és Zsolt ugyancsak Orsi nevű lánya meg Peti fia, valamint Árpi lánya, Nóra azóta is tartja egymással a kapcsolatot.
