Riportok

Egyedül él a magyar vadonban Izabella, az erdő lánya: „A természetben leltem otthonra”

Távol a város zajától, csendben, nyugalomban él Biscontini Izabella. Kilenc kilométerre Csíkszeredától Hargita felé haladva az utat erdő szegélyezi, ebben a fás rengetegben az országútról letérve egy félreeső ösvény vezet házához.

Ahogy közeledünk hozzá, már találkozhatunk a libáival, akik gyakran kimerészkednek az erdő szélére. Izabella számára a természet jelenti az otthont, a nyugalmat és magát az életet. Reggel frissen őrölt kávéval indítja a napját, amelyet a verandán, a hatalmas fákat csodálva fogyaszt el, miközben hat kutyája sertepertél körülötte. Nem messze az udvarától kezdődik az érintetlen rengeteg, ahol a vadak járnak. Lakhelye hétvégi háznak készült, de beleszeretett az erdei tájba és a környezetét körülölelő csendbe és nyugalomba.

„Tizennyolc éves koromban épült a ház, az akkori párommal közös álomnak indult, de másképp alakult az életünk, én pedig addigra visszavonhatatlanul otthonra leltem az erdőben. A természet mindig is az életem része volt, szabad léleknek tartom magam, már pici koromtól kezdve azt csinálom, amit jónak érzek. Első osztályos voltam, amikor hazamentem az iskolából, hogy a szemben lévő parkban gesztenyebábokat készítsek. Problémás gyereknek tituláltak, pedig csak hagytam, hogy a belső hangom vezéreljen” – kezdi történetét Izabella, aki már huszonkét éve él az erdei házában.

Az állatok között érzi jól magát

Termetes kutyái védik a vadaktól

Fát vág, tüzet rak, élelmet gyűjt az erdőben, gondozza a veteményesét, neveli az állatait, és ha kell, farkasszemet néz a vadakkal. A félelem távol áll tőle, négy tekintélyes közép-ázsiai juhászkutyája és két kicsi mentett házikedvence nem is hagyná, hogy baja essen.

„A nagy kutyáim sosem ugatnak ok nélkül, nyugodt természetűek, de ha szükséges, támadnak, és megvédik a környezetüket. Amióta megvannak, a medve nem jár be az udvarra, kaptak már el rókát, amint a csirke­ólba osont be, de az is előfordult, hogy csapdával vadmacskát fogtam az udvaron. Ilyenkor nem esem kétségbe, elvisszük messzire, és ott engedjük szabadon. Amikor az erdő sűrűjében sétálok velük, hamar kiszagolják a vadat, látom, hogy izgatottá válnak, ilyenkor tudom, hogy közel járnak az erdő állatai, ezért inkább hazamegyünk. Mi sem bolygatjuk őket, és ők se minket. Együtt élünk a természettel” – meséli Izabella, aki boltba is ritkán jár, megteremti magának, amire szüksége van.

„A családdal összedolgozunk. Egy legelőn vannak kecskéink, birkáink, nálam pedig kacsák, libák, tyúkok, ezért húst sosem vásárolok, tojásból pedig annyi van, hogy még eladni is tudok belőle. A veteményesemben van elég zöldség és gyümölcs, a kamrámat mindig fel tudom tölteni, ha tejterméket veszek, azt is termelőtől.”

Ritkán jár be a városba

„Megtanultam elfogadni, ami van”

Izabella ugyan bejár a városba, de a szíve mindig hazahúzza. Nem tudná elképzelni, hogy egy emberekkel teli nyüzsgő helyen éljen.

„Nem vagyok elszigetelődve, éppen annyi időt töltök az otthonomat jelentő erdőn kívül, amennyi jólesik. Dolgozom, besegítek a testvéremnek és a páromnak a panziójában, takarítok, főzök, de pár óra után már alig várom, hogy hazaérjek. Zavar a tömeg, a nyüzsgés. Szeretem az erdei létben, hogy nem kell alkalmazkodnom, nem függ a kényelmem mástól, és megválogathatom magam körül az embereket, hiszen itthon azzal találkozom, akivel szeretnék. Ezek másoknak apróságok, de nekem sokat jelentenek. Nem cserélném el semmiért, hogy minden este kiülhetek a teraszra, és nézhetem a csillagokat, miközben körülölel a természet. Hálás vagyok, hogy ezt az életmódot választottam” – meséli Izabella. Nem véletlenül mondják, hogy a természet egyfajta terápia.

Lelkileg sokat ad, hogy az erdőben élek. Mindig részem van a gyönyörű, vadregényes tájban és az állatok közelségében, ami érzelmileg stabilan tart. Ha vannak is problémáim, könnyebben átvészelem, nálam nincsenek nagy mélységek és kirívó magasságok, az életem konstans. Megtanultam elfogadni azt, ami van: ha süt a nap, annak örülök, ha pedig esik az eső, akkor annak. Az életforma is választott engem, mindig is sokat foglalkoztam azzal, hogy megismerjem önmagam. Ösztönszerűen éreztem, hogy elsősorban magamat kell felfedezni, minden más csak ezután jöhet. Ehhez pedig nincs is jobb hely, mint a várostól távoli otthonom.”

„Nem a munkám határoz meg”

Olykor megkapja, hogy elszalasztja a lehetőségeket, amiért ezt az életmódot választotta, de Izabella csak legyint rá. Szerinte az anyagi értékeknél sokkal többet ér, hogy megtalálta önmagát és az élete kiegyensúlyozott.

„Apukám városban nőtt fel, mérnökember. Észjárásban rá ütöttem, sokszor mondja is, hogy többre vihetném. Neki nagy szívfájdalma, hogy nem az állatorvosira mentem, ahogy terveztem, de most másképp tudok segíteni az állatokon, ugyanis már több kutyát mentettem, neveltem fel őzikét és kisnyulat. Engem nem az érdekel, mit csinálok, hanem az, ahogy élek. Dolgozhatnék más pozícióban is, többször is kaptam olyan állásajánlatot, ami lekötné az egész napomat, és felelősséggel járna, de jobban érzem magam szabadon. Ahogy mondani szokták: a kevesebb, néha több. Mindent szívvel csinálok, szép környezetben élek, és nem a munkám határoz meg. Az életemet teljesnek érzem, megtaláltam a belső egyensúlyomat, és már nem csak tudom, hogy mire van szükségem, hanem ki is merem mondani.”

Távkapcsolatban él

Izabellának van egy párja, de nem költöztek össze.

„A párom kétlaki életet él, Budapest és neki is az itteni fenyvesek adnak otthont. Nagyon jó és kiegyensúlyozott a kapcsolatunk, talán pont ezért a szabadságért, amit egymásnak adunk. Szeretek egyedül is lenni az állataimmal, egyelőre nem is tervezem, hogy másként legyen.”

 

Szöveg: Somlai-Kiss Tímea

Fotó: Privát

Balázs Klári címlapfotózás

Gidamentés

Szofi a gólya

Csomagolásmentes üzlet

Iain Lindsay Britt nagykövet üzenete