Már nagybetegen, a hospice-házban várta az élet végét, amikor volt még egy utolsó kívánsága: Galambos Lajcsi menjen be, és trombitáljon neki. Az álma teljesült, és akik látták, úgy emlékeznek, Imre azon a napon valósággal sziporkázott. Ő, aki akkor már az ápolóit sem mindig ismerte fel, és jobbára egykedvűen bámult kifelé az ablakon, csevegett, viccelődött, felidézte a régi emlékeket, majd néhány nappal később örökre lehunyta a szemét.
A halálos ágyánál Lajcsi trombitált
„Ott álltunk az utolsó óráit számoló legenda ágyánál, aki pontosan átérezte a kínunkat, és a csöndeket mindig egy viccel törte meg – írta az alkalomról a jelenlévő Sándor András újságíró. – Amikor Lajcsi eljátszotta az Il silenziót, Imre sírt. Megrendítő és gyönyörű volt. Tudta ott mindenki, hogy ez a végjáték, és ebben a méltatlan helyzetben is méltón búcsúzott Imre. Lajcsitól, tőlem, s rajtunk keresztül az imádott show-bizniszétől.”
Nem túlzás kijelenteni, Antal Imrének két nagy szerelme volt: az édesanyja és a hivatása. A televíziós legenda egészsége egyértelműen azután romlott meg, amikor 60 éves korában váratlanul nyugdíjazták – ráadásul ezt nem a munkáltatójától, hanem az újságokból tudta meg. Nagyon megviselte az édesanyja elvesztése is. Hiszen ők ketten évtizedeken át össze voltak nőve, mint a borsó meg a héja. Antal Imre többször is vallott arról, hogy anyukáját milyen nagyon szerette.
„Tudomásul kellett vennem, hogy nincs többé. Addig ő vezette a háztartást, azt sem tudtam, hol találom meg a tiszta törülközőket. Hogyan kell a párnahuzatot felhúzni? Azt hittem mindig, olyan, mint egy zacskó, bele kell tenni a párnát, és konyec. Nem! A csücskéig bele kell nyúlkálni! Azt is meg kellett tanulnom, hogy mossam ki a gatyámat” – vallott a nehézségeiről édesanyja halála után a sztár, aki fiatalon versenyzongorista volt. Igazi virtuóz, aki a zene szárnyán körbejárta a fél világot. Feldolgozhatatlan törés volt számára, hogy a krónikus ízületi gyulladás véget vetett a zenei karrierjének. Annak idején a Zeneakadémián is tanult, ahol a diplomája megszerzéséhez oktatási gyakorlat kellett. Így lett az egyik növendéke az akkor 8 éves Presser Gábor, az LGT legendás billentyűse és énekese.
Nem akart alkalmazkodni
A televíziós azt mesélte, egyetlen egyszer volt szerelmes. Gyerekként, Hódmezővásárhelyen, az iskolában. „Emlékszem, paprikapiros fejjel mentem haza. Apám csak annyit kérdezett: fiam, csak nem? Mire azt feleltem, de igen. Sajnos az érzelem hamar elmúlt az osztálytárs iránt, és egész életemben nem jött elő többé. Amikor képernyőre kerültem, szerénytelenség nélkül állíthatom, mindenki a lábaim előtt hevert, mégsem használtam ki a lehetőségeket. A nők abba a férfiba szerettek bele, akit a képernyőn láttak, és elképzeltek hozzám álomtulajdonságokat. Ehhez képest én egyszerű, földi halandó voltam. Persze, az is lehet, hogy soha senkihez nem akartam alkalmazkodni. Édesanyámmal jól megértettük egymást, és ebbe az anya-fiú kapcsolatba nem fért bele másik nő.”
Talán ennek következménye, hogy Antal Imre, hiába szerette és ünnepelte őt az egész ország, utolsó éveire rendkívül elmagányosodott. Azonban szép számmal voltak körülötte hamis barátok, akik nyerészkedni akartak rajta. Önjelölt menedzserek szerveztek neki fellépéseket vidéki falunapokra, amelyekből ő csak filléreket látott. Készségesen felvették helyette a nyugdíját, ami aztán nem került hozzá. Volt, hogy még a saját lakásába sem tudott hazamenni, mert jóakarója elvette tőle a kulcsait. A fizetendő számlák pedig egyre gyűltek és gyűltek.
„Kívánom, hogy soha ne tudja meg senki, milyen érzés olyan lakásban élni, ahol kikapcsolták a villanyt. (…) 69 éves fiatalember vagyok, tele életerővel, majd szétrobbanok az energiától. Biztos vagyok benne, hogy anyagilag is rendbe jövök majd. Nemsokára hozzák a nyugdíjam, remélem, szeptemberben újraindul a Szeszélyes évszakok forgatása, és akad néhány vidéki fellépés is. Addig is konzervet ebédelek” – nyilatkozott a halála előtt három évvel. Ekkor még bizakodó volt.
Még nagybetegen is elszökött a törzshelyére
A dolgok azonban sajnos soha többé nem fordultak jóra. Imrét az ízületi problémák és a trombózis után a rák is utolérte. Utolsó éveiben egyetlen régi barátja, Jenei József vigyázott rá, és ápolta Szentendrén. Ő azonban még abban az esendő állapotában is igyekezett megteremteni a szabadságát.
„Akkor már nagyon beteg volt, de el-elszökött még a Piroskába, a törzshelyére – emlékezett vissza József. – Ilyenkor onnan hívtak, hogy menjek érte. Nem tudtam haragudni rá. Voltak jobb hónapjai, de végül csak győzött a betegség. Örülök, hogy tudtam teljesíteni az utolsó kívánságát, és az édesanyja hamvaival együtt temették el. Azt mondta, majd odafönt újra találkoznak.”
Fotó: Ványik Ákos, Fortepan/Szalay Zoltán, Mti, Archívum
