Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy harminc év után végre elkezdjek lomtalanítani a pincémben. Azért halogattam sok-sok éven át, mert tudtam, nem lesz egyszerű. Biztos voltam benne, hogy mindent át kell nézni, válogatni, mi az, amitől meg kell szabadulni, és mi az, amit egy dobozban tovább őrizgetek. De most végre rászántam magam. Különleges érzés volt sorra nyitni a dobozokat, miközben egyre-másra jöttek elő az emlékek. Találtam olyan régi diafilmeket, melyeken a szüleimről, nagyszüleimről színesben készültek a felvételek, eddig csak fekete-fehérben tudtam megmutatni a gyerekeimnek. Persze hogy könny szökött a szemembe.
Megtaláltam rég elfeledett naplókat, amikbe az első utazásaimról készítettem jegyzeteket. No és előkerültek a tévés emlékek, annak idején eltettem néhány adásmenetet. Jókat mosolyogtam, mert ma már úgy tűnik, a kőkorszakban készültek, hiszen ezek stencilezett lapok voltak. De jó volt belelapozni a régi újságokba is, amiket anyukám gyűjtögetett, hogy majd az unokái, sőt a dédunokái is megismerhessék, ki volt az anyukájuk, nagymamájuk. Napok óta valóságos időutazáson veszek részt. Mindettől nem szomorúság, hanem jóleső érzés van bennem. Hogy micsoda életem volt, mennyi élmény megadatott, mennyi nagyszerű emberrel találkoztam!
Nemrégen egy idősödésről szóló beszélgetésben a műsorvezető egy neves külföldi szakembertől idézett. Valami ilyesmi volt a megjegyzés: „Ha valaki elkezd a múltjáról sokat beszélni, mesélni, az a valaki már megöregedett.” Én úgy értelmeztem ezt, hogy az illető negatívumként értékelte a múlthoz való kötődést, annak felidézését. Merek ezzel a neves külföldi szakemberrel vitatkozni. A múltunk nélkül nem léteznénk. De az is igaz, minél idősebb vagyok, annál inkább fontossá válik számomra a jelen. Haladok előre, és mindent meg is teszek, hogy a jövőmből minél több váljon jelenné. Nagy örömmel töltök időt a múltam felidézésével is, hiszen megerősít abban, hogy jól alapokra épült az életem. Sőt, nehezebb helyzetekben erőt is tudok meríteni a régen történtekből. A sok kidobott holmi mellett pedig maradt még éppen elég tárgyi emlékem, amit majd, ha nem is harminc év múlva, de újra előveszek, hogy örömömet leljem benne.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit további írásait ide kattintva tudja elolvasni.
