Most még élvezem a ragyogó őszi napokat, sok időt töltök a természetben, járom az országot, kedves emberekkel találkozom az előadásaimon. Messze érzem még a karácsonyt, amúgy is nagyon egyszerűen, szerényen ünnepelünk, mióta megfogyatkozott a családunk.
Túl korán jött a karácsony
Szóval a gondolataimat a jelen, a hétköznapi teendők foglalják le. Talán éppen ezért vágott mellbe a látvány, amikor tegnap az egyik nagyáruházba belépve már a bejáratnál mosolyogtak rám az aranyos tündérek, manók és a karácsonyi díszek! Ők csak tették a dolgukat, kellették magukat: „engem vigyél haza”.
Rájuk mosolyogtam, de kissé távolságtartóan továbbmentem, és arra gondoltam, mit keresnek ők itt már most? Persze értem én, hogy a kereskedelem így működik, mert minél korábban kezdik a karácsonyi termékek kínálását, annál nagyobb bevételre tesznek szert. Sajnálom ezt az új módit, mert ezzel csak megkopik az ünnepi hangulat, a varázslat, amit annyira szeretek.
No de ezen úgysem tudok változtatni, ezért be is fejezem a morgást.
Személyes ajándék mindenkinek
Inkább egy ötletemet osztom meg a kedves Olvasóval, mivel lehet az ünnep estéjét még különlegesebbé tenni. Azért most teszem, mert ehhez viszont idejekorán el kell kezdeni a készülődést. Sok éven keresztül a finom ételek és sütemények mellé egy-egy aranydió vagy ezüstdió került a terítékek mellé.
Ezek nem egyszerűen csak szép diók voltak, ezek valamit rejtettek. Egy szép gondolatot, idézetet, aforizmát, mindig személyre szabottan.
Időben el kellett kezdeni a keresgélést, hiszen sok száz, sok ezer között kellett megtalálni azt az egyet, ami a Nagymamámhoz, az Anyukámhoz, Nórámhoz, Laurámhoz illett. Most nem sorolom fel valamennyi szerettem nevét, akik a karácsonyesti asztal körül ültek. Jó volt, hogy velem voltak, és szomorú belegondolni, milyen sokan hiányoznak már közülük.
(Forrás: Olajos Piroska)
Hol vannak a nők?
Szóval őszi esténként szorgosan lapozgattam az aforizmagyűjteményeket.
Most teszek egy kis kitérőt, hiszen ennek a keresgélésnek, bogarászásnak, ami évről évre megismétlődött, egy könyv lett az eredménye. Ugyanis egyszer csak felfedeztem, hogy akárhány idézetgyűjteményt végiglapozok, és megnézem a szerzők nevét – nem túlzok – kilencvenöt százalékban férfiaktól származott.
Az én női mivoltom ezen kicsit megbántódott. Hát mi, nők, talán nem tudunk olyan okosakat, szellemeseket vagy éppen mulatságosakat mondani, mint a férfiak? Akkor majd bebizonyítom.
Eldöntöttem, akkor gyűjtsünk össze magyaroktól és a nagyvilágból, élő és már nem élő ismert, elismerésre méltó művészektől, tudósoktól, egyszóval nőktől jó gondolatokat. Így született meg a Női aforizmák című könyvem.
Ez is érdekelhet
Dióba zárt üzenet
De folytatom a fent megkezdett mesémet. Már az is nagyon jólesett, hogy ismert, tiszteletre méltó emberek gondolatait olvasgattam, ami feltöltött, okosított, tanított. A célom persze az volt, hogy megtaláljam azt, ami a legjobban illik az adott vendégemhez. Olvasgatás közben úgy éreztem, mintha ott ülnének velem, és szinte „együtt” döntöttük el, melyik gondolat lesz a legjobb.
A piacon aztán szép, nagy, egészséges diókat válogattam, mindet óvatosan kettényitottam, kivettem a belét, majd felírtam a szöveget egy kis cetlire, ezt belehajtogattam, és összeragasztottam a héjakat. Végül lefújtam hol arany, hol ezüst festékkel.
Mindig izgatottan vártam a szentestének azt a pillanatát, amikor végre kézbe vették és sorra felbontották a dióimat. Mindenki felolvasta a magáét, ilyenkor vagy egy jót nevettünk, mert az adott idézet nagyon „betalált”, de olyan is volt, amikor könny csillogott valamennyiünk szemében.
Ma már nem készítek arany és ezüst diókat. De ha visszagondolok ezekre a karácsonyestékre, azt hiszem, nem is maga a dió volt a fontos, hanem az a sok apró figyelem, amivel készültem rájuk. Hogy mindenkinek kerestem egy gondolatot, amely róla szólt, amelyben magára ismerhetett, amely megnevettette vagy éppen elgondolkodtatta.
Talán ez a karácsony egyik legszebb ajándéka: amikor a másik érzi, hogy gondoltunk rá. És ehhez nem kell sok pénz, csak egy kis idő.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudod elolvasni.
Fotó: Olajos Piroska
