Nemrégiben baleset érte a színésznőt, majd egy rossz mozdulat következtében a vállrepedésből törés lett, és pihenőre kényszerült.
„Az egész kálvária néhány hete kezdődött: a kórházban voltam kontrollon, és amikor kijöttem, még mindig megvolt az a tempóm, ami húszéves koromban. A lányomba karoltam, de kihúztam a karom, azt gondoltam, hogy sitty-sutty tudok egyedül is közlekedni. Sajnos tévedtem. Tiszta erőből elestem, arccal előre, borzalmasan összetörtem magam.
A térdemet a mai napig kezelik, nyílt seb van rajta, a szemöldököm is felszakadt. Az esés után eszem ágában sem volt lemondani fellépést, azt hittem, könnyen fog menni, hiszen végig tolószékben ülök.
Csakhogy két kézzel kell hajtanom a széket, és ezzel annyira megerőltettem a vállam, hogy a repedésből törés lett”
– mondja a színésznő.
A ronda esésből mára mulatságos történet lett
A megpróbáltatásokról a rá jellemző öniróniával és humorral mesél.
„Amikor elestem, szinte haldokoltam a betonon fekve, úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok felállni. Két férfi szedett össze, felültettek a járdára, ott vártam a mentőt, ráadásul épp egy olyan üzlet előtt, ahol temetéseket lehet rendelni. A két térdemből ömlött a vér, de néhány nap múlva már úgy tudtam elmesélni, hogy a hallgatóim számára mulatságos történet lett belőle. Tapsvihar lett a vége, mintha egy komédiát adtam volna elő.
Most egy nagyon szoros kötés van rajtam, ezt csak a lányom tudja levenni és újrakötni.
Szegény nagyon leterhelt a munkája miatt, de mindennap eljön hozzám, lemosdat és átöltöztet. Nagyon megvisel ez az egész, annál is inkább, mert hozzá vagyok szokva, hogy rendszeresen fellépek. Hiányzik a színház, az tölt fel igazán, de ki kell böjtölnöm ezt az időszakot – mondja sóhajtva Pásztor Erzsi.
„A kilencvenedik évemben járok, ami szép kor, és még mindig két színházban játszom. Nem sokat, de pont annyit, amennyi jó közérzetet ad. Új terveket viszont már nem szövök: kínáltak szerepet a jövő szezonra, de nem tudom vállalni.
Az esésem előtt is tudtam, hogy 3-4 órákat állni a próbán már nem megy, felelőtlenség lenne bármire is igent mondani.
Talán éppen ezért is esett most különösen jól a figyelem és az a szeretet, amit a környezetemtől kaptam. A születésnapomon mindkét teátrumban olyan ünneplést rendeztek nekem, hogy napokon át csak sírdogáltam a meghatottságtól. Gyönyörű virágokat, ajándékokat kaptam. Melegséggel tölt el, hogy ennyi szeretetet kapok. Ez az, ami minden bajon átsegít.”
„A rossz dolgok idővel elmúlnak belőlem”
A színpadon tört el Pásztor Erzsi válla: „Ha keserű is vagyok, tudok nevetni a bajomon”
Életszemléletét édesanyjától örökölte. „Régen, amikor a történeteket meséltem az önálló estemen, mindig úgy csináltam, hogy a sérelmeim főszereplőit név nélkül hagytam. Csak elmondtam, mi történt. De 80 éves koromban úgy döntöttem: olyan vén vagyok már, mit veszíthetek? Olyan a természetem, hogy a rossz dolgok idővel elmúlnak belőlem. Nem őrzök sérelmeket, inkább kiadom magamból” – meséli a színésznő, aki az élethez való pozitív hozzáállását az anyukájától tanulta.
„Nagyon optimista nő volt, mindig arra nevelt, hogy a jókedvet soha ne adjam fel, és kerülni kell mindent, ami szomorú. Ez bennem is megmaradt: ha keserű is vagyok, előbb-utóbb tudok nevetni a saját bajomon. És azt is vallom, hogy nem szabad elérhetetlen dolgokért áhítozni. Mindig csak olyasmire vágytam, ami elvileg megvalósítható volt. És ha mégsem sikerült, azt úgy magyaráztam meg magamnak, hogy biztosan valami sokkal jobb vár rám. Ez mindig be is jött: ha nem én kaptam meg azt a szerepet, amit magaménak éreztem, pár nap múlva jött egy másik felkérés, ami még jobban illett hozzám.
Ez az életszemlélet segített abban, hogy a nehéz helyzetekből is derűvel tudjak kilábalni.”
Lányunokája minden színdarabját látta
Ez is érdekelhet
A színésznő két unokája Olaszországban él, de egy szem lánya visszaköltözött Magyarországra.
„A lányom a legnagyobb támaszom. A Jóisten is így akarta, hogy itt legyen velem – meghalt a férje, az unokáim pedig már felnőttek, élik a saját életüket. A gyász nagyon megviselte, ezért vidéken kezdte újra az életét, majd felköltözött Pestre. Ez hatalmas ajándék, mert ha nem így történt volna, ma egyedül lennék, nincs rajta kívül senkim” – mondja Erzsi, akinek fiúunokája nem beszél magyarul, viszont a lányunokájával szoros a kapcsolata.
„Júlia hároméves kora óta minden darabomat látta: gyerekként biléta volt a nyakában, úgy ült fel a repülőre, és évente legalább egy hónapot velem töltött. Ha vidéken volt előadásom, magammal vittem, ott sürgött-forgott, segített a díszletnél, mindent látni akart. Már kislányként imádta a színházat. Bármerre jár a világban, a legtöbb pénze mindig a színházra megy el. Büszke vagyok rá: intelligens, rengeteget olvas, és olyan férfi van mellette, akivel nagyon boldogok. Ha csak egy kis ideje akad, azonnal meglátogat engem. Minden héten hazatelefonál, így képben vagyok, mi történik az unokáimmal.
Ezek a pillanatok is emlékeztetnek arra, mennyi szeretet vesz körül.”
Már nem vezet
„Megfogadtam a lányomnak, hogy nem vezetek többé ebben a vad városban. Embertelenné vált minden, úgy mennek át a piroson, mintha kötelező lenne. Nem is bánom igazán, csak annyiból, hogy ezzel elveszítettem egy kis szabadságot. Amíg a karom nem jön helyre, nem szívesen mutogatom magam, a vállam miatt még kabátot sem tudok hordani. A poncsóm még elmegy, azt tudom felvenni, ha orvoshoz megyek. Régen csak beültem az autóba, most viszont másokra kell hagyatkoznom. Néha taxival utazom, pedig nem szoktam ilyen luxust megengedni magamnak, de villamosra így nem tudok felszállni.”
Fotó: Olajos Piroska, Bognár Bogi
