A KRESZ szabályai szerint egy autósnak mindig, minden körülmények között át kell engednie maga előtt azt a gyalogost, aki a zebránál várakozik. Mivel kötelező, sokszor meg sem köszönjük, máskor egy bátortalan intésre emeljük a kezünket. De vajon milyen belső tulajdonságunk dönti el, hogy megköszönjük-e azt, ami amúgy természetes és kötelező? A pszichológia persze erre is tudja a választ.
A hála kifejezésének igenis van jelentősége
Az utcán egy rövid intés annak a sofőrnek, aki megáll a zebránál, teljesen automatikus mozdulatnak tűnhet. Szinte észre sem vesszük, ahogy megtesszük. A pszichológia szerint azonban ez az egy másodpercnél is rövidebb gesztus jóval többről szól puszta udvariasságnál: hálát, empátiát és a jelen pillanatra irányuló figyelmet fejez ki.
A hála kutatásának egyik legismertebb alakja, Robert A. Emmons szerint az ilyen apró, hétköznapi elismerések nemcsak a kapcsolatainkat erősítik, hanem mérhetően javítják a lelki jóllétet is. Emmons vizsgálatai azt mutatják, hogy akik rendszeresen kifejezik a hálájukat – akár csak ilyen mikromozdulatokkal is –, kiegyensúlyozottabbak, nyitottabbak mások felé, és általában biztonságban érzik magukat a mindennapi helyzetekben.
Mit közvetít rólad egy kézmozdulat a forgalomban?
A gyalogos és a sofőr közti néma „párbeszéd” csak egy szempillantásig tart, mégis komoly társas és érzelmi súlya van. Az intés annak elismerése, hogy két idegen egy rövid időre együttműködött. Ez a nonverbális kommunikáció egyik legegyszerűbb formája, amely az utcát nem harctérként, hanem közösen használt térként mutatja meg.
Amikor a sofőr visszajelez – egy biccentéssel, felemelt kézzel vagy mosollyal –, mindkét fél kap egy apró pozitív megerősítést. Ez a pillanatnyi kapcsolat segít kilépni abból az állandó készenléti állapotból, amelyet a városi közlekedés gyakran kikényszerít, és rövid időre egy nyugodtabb, emberibb üzemmódba kapcsol.
Ez is érdekelhet:
Tudatos jelenlét a zebrán
A figyelem, amellyel egy átkelés pillanatában felmérjük a helyzetet, meglepően közel áll ahhoz, amit a pszichológia mindfulnessnek, tudatos jelenlétnek nevez. Jon Kabat‑Zinn, a fogalom modern pszichológiai értelmezésének megalkotója úgy írja le ezt az állapotot, mint szándékos figyelmet a jelen pillanatra, ítélkezés nélkül.
Egy zebrán való átkelés pontosan ezt kívánja: észrevenni, hogy a sofőr lassít vagy megáll, értelmezni ezt figyelmes cselekedetként, majd reagálni rá. Az intés megtöri azt az „automata üzemmódot”, amelyben gyakran közlekedünk, és visszahozza a figyelmünket a mostba. Ettől az átkelés nem puszta rutin, hanem aktív, tudatos tapasztalat lesz.
Empátia két irányból
A kutatásokból kiderült, hogy sokan, akik ösztönösen intenek, maguk is vezetnek. Tudják, mennyi és milyen fontos döntést kell hozni vezetés közben fékezéskor, mennyire fontos elsőbbséget adni, időt engedni egy idegennek. Ez az élmény pedig empátiát szül az autóssal szemben, amikor mi vagyunk a gyalogosok és nekünk kell átkelni a zebrán.
A pszichológia az empátiát gyakran olyan társas készségként írja le, amely megkönnyíti az együttélést – különösen olyan feszült közegekben, mint a forgalom. Az intés ebben az értelemben a türelem jelképe: egy rövid odafigyelés egy olyan világban, amely állandó rohanásra van berendezve.
Fotó
