Kávéval kínálta a rátámadó terroristákat egy izraeli nő: „Nem hiszem el, hogy életben vagyok”

„A legrosszabb napra ébredtünk” – mondja Rachel fia, Evyatar Edri.

„Közel ötezer terrorista jött át a határon, a mi településünkre tizenöten érkeztek: öltek, raboltak, megfélemlítettek. Szerintem olyanok vagyunk, mint a holokauszt túlélők, csak mi október hét túlélők vagyunk. Tudtuk, hogy ezek az emberek ki akarnak minket irtani.”

„Minden terroristának volt egy pisztolya és egy térképe rajta a zsinagógák nevével. Pontosan tudták azt is, hogy nálunk, Ofakim városában nem minden háznak van saját védőhelye, így az embereknek el kell hagyniuk az otthonukat, ha biztonságos helyre akarnak menni” – meséli Evyatar a Zsilipben tartott előadásuk során.

Támadás reggele

„Reggel fél hétkor csörgött a telefonom” – veszi át a szót Rachel.

„A fiam hívott. Azt mondta, bújkálnunk kell, menjek a védőhelyre. ’Szombat van, pihenni szeretnék’ – mondtam neki. Ő azonban ragaszkodott hozzá, szóval szóltam a férjemnek, hogy a fiunk nem hagy minket békén, indulnunk kell. Egy idő után, amikor a sziréna elhallgatott, kijöttünk a védőhelyről, ekkor megláttam egy fiatalembert rendőrsapkában. Intett, hogy menjünk haza.”

„Amikor hazaértünk, öt férfi állt a hálószobánkban”

„Azt mondták, terroristák. Én elkezdtem nevetni, mert azt hittem, viccelnek. Aztán megláttam náluk a lőszereket, és megdermedtem. Azt ismételgettem magamban: ’Istenem, megígérted, hogy vigyázol rám, bízom benned’. Azonnal fel akartam hívni a fiamat, de elvették a telefonomat, és bilincset tettek ránk” – emlékszik vissza a 67 éves nő.

„Az egyik férfi sebesült volt”

„Mondtam neki, hogy feküdjön le pihenni. A többiekkel beszélgetni kezdtem, megkérdeztem például, hogy hány gyerekük van. Mindenre válaszoltak, de minden mondat végén hozzátették: ’Terrorista vagyok’. Eközben odakint folyamatosan lövések zaját lehetett hallani.”

Idegenek a házban

„Én otthon kellett volna aludjak, de az akkori barátnőm felhívott, hogy menjek át hozzá estére” – mondja Evyatar.

„A testvéremnek is otthon kellett volna lennie, ugyanis a tragikus események napján volt édesapám születésnapja, ő viszont az utolsó pillanatban meggondolta magát, így nem előző este, hanem aznap indult el külföldről.”

„A támadás reggelén a barátnőm könyörgött, hogy ne menjek harcolni”

„Én viszont nem tudtam volna együtt élni azzal a gondolattal, hogy a szüleim meghaltak és rendőrként nem próbáltam őket megmenteni. Pár méterre a házunktól egy sebesült kollégám az utcasarok felé mutatott: ’Ott vannak a terroristák’. Megláttam, hogy rendőrök lőnek a házunk felé” – csuklik el a hangja.

„Odaszaladtam és betörtem a kaput, majd a bejárati ajtó mellett megláttam egy másik kollégámat. Rám nézett és azt mondta: ’Terroristák vannak a házban, megöltek mindenkit’. A torkomban dobogott a szívem, azt hittem meghaltak a szüleim.”

Énekeltek és táncoltak

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Evyatar Edri (@evyatar_617) által megosztott bejegyzés

„Mikor meghallottam a fiam hangját, gondoltam egyet, és azt mondtam az egyik terroristának, hogy le kell mennem a földszintre inzulinért, mert cukorbeteg vagyok” – meséli Rachel. „A férfi nem akart leengedni, ám addig vitatkoztam vele, míg végül a fejemhez szorított egy gránátot, és lekísért az emeletről.”

„Hihetetlen érzés volt, amikor megláttam anyukámat”

„A gránátot nem vettem észre, de apukám fentről kiabált: ’Gránát van nála!’ Ha nem szólt volna, mind meghalunk” – teszi hozzá Evyatar.

„Bementem a fürdőbe, úgy tettem, mintha beadnám az inzulint” – folytatja Rachel. „Mikor végeztem, azt mondtam neki, nem megyek vissza, mert látni akarom a fiamat. Leültünk az étkezőasztalhoz. Egy kis idő után megkérdeztem tőle, hogy kér-e kávét vagy süteményt. Bevallom, napok óta próbáltam kidobni azokat a kekszeket, hiszen cukros vagyok, de épp a fiam, Evyatar nem engedte.”

„Azt mondta, ha jönnek a vendégek, majd nekik jó lesz”

– mondja mosolyogva.

„Készítettem tehát három kávét, mellé rakatam a kekszet, és felmentünk az emeletre. Már délután öt óra volt, amikor megkérdeztem, hogy mennyire éhesek, mert tudtam, hogy a férjem születésnapja miatt sok étel van a konyhában.”

„A terroristák azt hitték barátok vagyunk: ittak, ettek, böfögtek.”

„Ebéd után már nem volt mit kérdeznem tőlük, ezért mondtam a férjemnek: ’Énekeljünk, táncoljunk nekik’. Az volt ezzel a célom, hogy elfáradjanak. Hát én elfáradtam, de ők nem.”

„Hallottam odalent, hogy az emeletem anyukám énekel. Tudtam, hogy bolond, na de ennyire?” – nevet Evyatar.

Hajnali kettő óra

„Tíz órája álltam az ajtóban, amikor megérkeztek a helyi kommandósok, vagyis a jamamosok. Elmondtam nekik, hogy a szüleim túszok, ezért elküldtek onnan. Nehezen tudtam elfogadni, de próbáltam higgadt maradni. Lerajzoltam nekik a házat, mindent elmagyaráztam, képeket is mutattam édesanyámról és édesapámról, hogy biztosan felismerjék őket” – magyarázza Evyatar.

„Már hajnali kettő volt. Pontosan kettő óra tizennyolc perc. Nem lehetett tovább húzni az időt. A jamamosok végül betörtek a házba, lövéseket és robbanásokat hallottam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást.”

„Amikor betörtek a kommandósok, nagyjából fél méterre ültünk a terroristáktól” – folytatja Rachel. „Nem tudom elhinni, hogy ilyen közel voltunk, és nem lőttek le minket.”

„Az egész négy másodperc volt”

– mondja meghatottan Evyatar. „Én abban a négy másodpercben fogadtam meg, hogy vallásos leszek. Amikor kihozták a szüleimet a házból egymás nyakába borultunk, és sírtunk. Soroltam nekik a neveket: kik élnek, kik haltak meg. Olyan volt, mint a holokauszt.”

Lelki sebek

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Evyatar Edri (@evyatar_617) által megosztott bejegyzés

„Van valami, amiről nem beszélnek a háborúkkal kapcsolatban” – folytatja a fiatal rendőr.

„Ezek a lelki sebek”

„Azt hisszük, minden rendben van, de épp úgy megölnek, mint egy fizikai sérülés. Apukám végig anyukám mellett volt azon a napon. Utána nem beszélt. Csak azt mondogatta: ’Nincs semmi bajom, hagyjatok békén’. A születésnapján visszakapta az életét ajándékba. Négy hónappal később elhunyt. Háromszor esett össze, kétszer újraélesztették, harmadszorra nem tudták visszahozni.”

„A mai napig nem hiszem el, hogy életben vagyok”

– mondja Rachel.

„Minden reggel megköszönöm Istennek, hogy a terroristák hozzánk jöttek, és nem egy gyerekekkel teli házba. A férjemet is minden egyes nap megköszönöm neki. Akartak egyébként a házból csinálni egy múzeumot, de nemet mondtam. Kell nekem az otthonom. Itt nőttek fel a gyerekeim, itt éltem a férjemmel, itt vigyázott rám Isten húsz órán át.”