Megalázóan kevés juttatást kap Marcellina: „Ötvenezer a nyugdíjam, de nem panaszkodom”

Mondja, létezik művészek között igazi barátság?

Marcellina: Nem jellemző, de szerencsére nekem van néhány jó barátnőm a szakmából. Például ­Szigeti Edit, aki a Generál és a ­Gemini együttes tagja volt. De Ungár Anikó, Sütő Enikő és Bíró Ica is. Őket a divatnak köszönhetően ismertem meg, mivel egy időben ­ruhatervezéssel is foglalkoztam, és voltak közös bemutatóink.

Kit tart minden idők legjobb magyar énekesnőjének?

Marcellina: Egyértelműen Cserháti Zsuzsát. Szerintem azóta sem született olyan tehetséges énekesnő. Szomorú, hogy túl korán itt hagyott minket.

Barátnők voltak?

Marcellina: Nem, még csak nem is találkoztunk személyesen. A pályánkban mégis van valami közös. Zsuzsát és engem is ellehetetlenítettek az átkos rendszerben, mert nem hódoltunk be azoknak a vezető beosztású férfiak­nak, akiknek a kezében volt a hatalom, és akiktől szennyes ajánlatokat kaptunk. Cserháti hosszú időre perifériára került, én pedig külföldre kényszerültem. Kemény időszak volt, de megérte. Húsz évig jártam a világot, Japánon kívül szinte mindenhol zenéltem és adtam ki saját CD-ket.

Milliomos lett?

Marcellina: Nem, bár amikor a Marcellina Pjt-vel hazajöttünk a 80-as évek elején, akkor a külföldön megkeresett pénzből hangstúdiót hoztunk létre, ahol bérmunkában készítettünk felvételeket a Hanglemezgyártó Vállalatnak és a ­Mafilmnek. Rám is ragasztották a „dörzsölt üzletasszony” bélyeget, de az az igazság, hogy sosem voltam igazán erőskezű, jó üzletasszony.

Művészléleknek tartom magam, aki két méterrel a föld felett lebeg, és a szárnyaló fantáziáját, a kreativitását szereti használni. Az üzleti élet pedig nem erről szól, hanem első­sorban a racionalitásról, a profittermelésről.

Hogyan él mostanában?

Marcellina: Ötvenezer forint a nyugdíjam, de nem akarok panaszkodni, mert nem kell nélkülöznöm. Van megtakarításom, rendszeresen fellépek, és a digitális tartalomgyártást is csinálom az összes létező platformon. Szerencsés vagyok, mert nincs különösebb szenvedélyem, nem lettem vásárlásfüggő, nem vonzódom a drága táskákhoz, cipőkhöz.

Nem hoz lázba a Gucci és a Versace, mert nem ez az értékrendem.

Fia­talabb koromban magam varrtam a ruháimat, amik a mai napig jók rám. Negyvenéves darabok találhatók a szekrényemben, szinte nem is vásárolok új ruhákat. Manapság egy kicsit átszabom, itt-ott újragondolom, és ismét hordhatók.

Mi a titka, hogy ilyen ragyogó formában van? Tavaly nyáron kétrészes fürdőruhában is megmutatta az alakját.

Marcellina: Nem titka, hanem ára van! Mint mindennek az életben. Sokat teszek azért, hogy megőrizzem az alakomat. Régebben versenyszerűen úsztam, vívtam, kosárlabdáztam, jelenleg is napi szinten tornázom és úszom. Fontos, hogy vannak tiltólistás dolgok, például soha nem fogyasztok kólát, alkoholt és margarint.

Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy egy jósnő megjövendölte Önnek a halála időpontját.

Marcellina: Így van. Azt mondta, hogy 82 évesen, a színpadon fogok meghalni.

Nem nyomasztja az a tudat, hogy addig már csak kilenc éve van?

Marcellina: Nem félek a haláltól, mert aki megszületik, az egyszer el is hagyja a földi létet. Tisztában vagyok a saját korommal, a lehetőségeimmel. Ráadásul az én életemben már minden megadatott, nem hinném, hogy óriási jelentőségű dolgok jöhetnek még.

Szeretek élni, és van is még bőven megvalósítandóm, de tulajdonképpen ha ma este meghalnék, akkor sem lehetnék elégedetlen.

Voltam fent és lent, rengeteg dolgot megtapasztaltam, sok emberrel találkoztam, széles a világlátásom. Azt gondolom, nagyon nehéz időszak jön a következő generációkra, és most úgy érzem, hogy nem is kívánok én már abban részt venni 90 vagy 95 évesen.

Mit csinálna másként, ha most lenne fiatal?

Marcellina: Kiállnék jobban magamért. A mi időnkben nagyon férfiközpontú volt a zenei világ, például az énekesnőket tárgyiasították, csaknem árucikként kezeltek minket, és gyakoriak voltak a szexuális zaklatások, tisztességtelen ajánlatok. A mai eszemmel hangot kellett volna adjak annak, hogy ez így nincs rendjén. De melyikünk mert akkor megszólalni? Egyikünk sem, hiszen az énekesnőket, a színésznőket eleve könnyűvérű nőcskéknek tartotta a közvélemény. Pedig nem voltunk azok. Legalábbis én nem!

A legjobban manapság az fáj, ami ellen mindig is küzdöttem, hogy mi, nők ne csak a szexualitásunk által érvényesülhessünk.

A mostani generáció – kivétel erősíti a szabályt – pont ezzel kérkedik. És amin sírni tudnék, hogy a rajongólányok torkuk szakadtából üvöltik a nőket semmibe vevő, mocskos dalszövegeket, és saját magukat pozicionálják ilyen szerepbe. Egyébként épp írom az önéletrajzi ihletésű regényemet, amely ezt a témát, – hogy mi is a női értékrend – érzékenyen átöleli.

Mi teszi boldoggá manapság?

Marcellina: Szeretek mezítláb kimenni a kertembe, érezni a talpam alatt a füvet, átölelni a fákat, örülni a tízféle paradicsomnak, ami megterem nálam. Idei büszkeségem a sárga színű koktélparadicsomom, édes, gyümölcsszerű ízzel. Tősgyökeres pesti lány vagyok, de a földdel, a természettel való kapcsolat nagyon fontos számomra.

És a fellépések is boldoggá tesznek. Szenvedélyem a zene és a színpad.

Szerintem ez erősebb függőség, mint a drog. Miattam koncert még nem nagyon maradt el. Előfordult már olyan, hogy negyvenfokos lázzal is elmentem egy Debrecen melletti diszkóba fellépni. Az odavezető úton az autó hátsó ülésén betegen ­feküdtem, de amikor felmentem a színpadra, a közönség semmit nem vett észre abból, hogy lázas vagyok, és amikor a diszkótulajdonos kérésére megmutattam a lázmérőt, dupla gázsit fizetett. Ezek az elismerések is emlékezetesek számomra.

Kinek a művészi pályájára néz csodálattal?

Marcellina: Gyerekként a nagy sztárok mellett én voltam az úgynevezett ifjú tehetség, aki egy-két dalt énekelt a színpadon. Turnéztam Máté Péterrel, Szécsi Pállal és Korda Györggyel. Mindegyiket csodáltam. Gyuri bácsi kivételesen hosszú pályája és zenei öröksége pedig olyan, amire minden művész a lelke mélyén vágyik.

Az előadóművészi pálya olykor nagy árat kíván. Az Ön esetében két rosszul sikerült házasságot, és azt, hogy nem élhette meg az anyaságot.

Marcellina: Mindkét esetben civil foglalkozású férjem volt, akik egy idő után nehezen tolerálták az életvitelemet, az állandó utazásokat. Az is igaz, hogy nagyon szerettem volna édesanya lenni, de nem játszhattam Istent. El kellett fogadnom, hogy mindent nem kaphatok meg a sorstól, ezért például mesterséges megtermékenyítésre nem is vállalkoztam.

Nem kesergek azon, ami kimaradt az életemből, sokkal inkább a boldog pillanataimat őrzöm az emlékeimben.

Remélt-e valaha másoktól segítséget, vagy mindig saját magának teremtette meg az anyagi javakat?

Marcellina: Életemben kétszer próbáltam szerencsét. Először sok-sok évvel ezelőtt, amikor Svájc legelitebb kaszinójában, Bernben zenéltem az Apostol együttessel, és a tulajdonostól kaptam 50 frankot ajándékba, az akkor óriási összegnek számított. Na, azt egy pillanat alatt el is vesztettem, és megfogadtam, soha többé nem játszom. Ezt az ígéretemet idén áprilisig be is tartottam. De a választások előtt olyan hatalmas összeget lehetett nyerni a lottón, hogy vettem egy szelvényt, hátha milliárdos leszek. Nem árulok el titkot, nem nyertem.

Ezért úgy döntöttem, a legjobb az, ha továbbra is a saját kezemben tartom a sorsomat, és nem másoktól várom a segítséget.

Fotó: Kalocsai Ladislav, Olajos Piroska, archív