A legtöbbünknél évekig ott állt a szekrénysor tetején, esetleg a vitrin üvege mögött, gondosan elrendezve a hozzá tartozó poharakkal. Édesanyámnál még most is van egy készlet, igaz, nincs már meg az összes pohár. Az aktuális számláit támasztjuk a kancsónak, a poharakban (vagy bögrékben?) pedig a fülbevalói vannak.
Minden portörlésnél a kezünkbe vesszük, de inni még senkit nem láttam belőle a családból. Játszani sem volt szabad vele gyerekként, mert mi van, ha eltörik. Pedig a mai szemmel nézve ezek a kukoricás kancsók és poharak már nem is olyan szépek, pláne értékesnek nem tűnnek.
Akkor mégis miért tartják olyan nagy becsben hozzánk hasonlóan sok magyar családban?
A kukoricás kancsó: a jellegzetes dísztárgy
A kancsó oldalán szabályos sorokban domborodnak a sárgásbarna kukoricaszemek, felül zöld levelek hajlanak a kiöntő felé, és már messziről látszik rajta, hogy ezt bizony nem a hétköznapi vizeskancsók közé szánták.
Szinte minden családban akadt belőle egy, mégis alig ismertünk valakit, aki valóban töltött is bele valamit. A bátrabbak legfeljebb vázának használták, a többiek hagyták, hogy évtizedeken át rendületlenül porosodjon a polcon.
A kukoricás kerámia-együttes a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek magyar otthonainak egyik jellegzetes dísztárgya lett. Nem tartozott a drága porcelánok közé, nem volt családi ezüstként őrzött ritkaság, mégis különleges helyet kapott. Egyszerre volt boroskészlet, lakásdísz és ajándékba adható „szép holmi”, amelyet sajnáltak használni, de kidobni végképp senkinek nem jutott volna eszébe.
Honnan származott a kukoricás kancsó?
A ma felbukkanó készletek alapján a kukoricás kancsót nem lehet egyetlen gyár kizárólagos termékének tekinteni. Az aukciós és régiségi kínálatban egymáshoz nagyon hasonló darabok szerepelnek bodrogkeresztúri, magyarszombatfai, illetve egyszerűen „egyéb magyar kerámia” megjelöléssel.
A különböző változatok között eltérés lehet a poharak számában, a máz színében, a kancsó alakjában és a kukoricaszemek kidolgozásában is.
Az egyik dokumentált változatot például kifejezetten bodrogkeresztúri, hét részes kukoricás boroskészletként, HTSZ-termékként kínálták. A leírás szerint a szett egy 19 centiméter magas kancsóból és hat kisebb pohárból állt.
Más fennmaradt darabokat magyarszombatfai termékként azonosítanak, megint másokon viszont nincs gyári jelzés. Ezért egy családi készlet eredetét akkor lehet felelősen megállapítani, ha a kancsó alján vagy a poharak fenekén olvasható bélyegző, bekarcolt jel, számozás vagy felirat maradt.
A tárgypiacokon megjelenő példányok sokféleségét jól érzékelteti a Galéria Savaria kukoricás készleteket összegyűjtő keresőoldala, ahol bodrogkeresztúri, magyarszombatfai és jelöletlen változatok egyaránt szerepelnek. A különböző retró kukoricás készletek itt nézhetők meg.
Szeretnél még többet nosztalgiázni?
- Ezer, meg ezer magyar vitrinben porosodik ilyen: aranyat ér ez a régi gyertyatartó
- KVÍZ Tugyi, labi, bodag – már csak pár magyar tudja ezeknek a tájszavaknak a jelentését: te köztük vagy?
- Ezért olyan erősek lelkileg a 60-70-es években született magyarok, a kulcsos gyerekek
- Régen csak a szegények ették kényszerből, mára az egyik legtrendibb vacsora ez a 4 összetevős kaja
A bodrogkeresztúri kerámia a magyar otthonok része lett
A kukoricás készlet eredetét keresve Bodrogkeresztúr neve újra és újra előkerül. A település kerámiatörténete az Ullrich család munkájához kapcsolódik. A bodrogkeresztúri önkormányzat történeti összefoglalója szerint Ullrich Károly 1930-ban költözött a faluba, ahol családi kisipari műhelyben kezdtek tűzálló főzőedényeket, tálakat és dísztárgyakat készíteni. A kis műhelyből később jelentős kerámiaüzem nőtt ki.
A gyártás fontos fordulópontja 1957 volt, amikor a bodrogkeresztúri egység levált a több ágazatot összefogó tokaji szövetkezetről. Két évvel később létrejött a végleges formájú Bodrogkeresztúri Kerámiaipari Szövetkezet.
A Magyar Kerámia Szövetség ipartörténeti összegzése szerint az üzem korszerűsítette a kemencéit, növelte a dolgozói létszámot, és egyre szélesebb termékkört állított elő. A javuló életkörülmények között egyre több ember vásárolt dísztárgyakat, ami kedvezett az olyan feltűnő, lakásdekorációként is használható készleteknek, mint a kukoricás kancsó.
Az ipartörténeti ismertető szerint a szövetkezet létszáma egy időszakban már 75 főre nőtt.
A helyi emlékezet szerint volt olyan időszak, amikor alig akadt magyar háztartás, amelynek almáriumában ne állt volna néhány keresztúri díszkerámia. Ez persze nem bizonyítja, hogy minden kukoricás készlet ott készült, azt viszont jól mutatja, milyen széles körben terjedtek el a szövetkezet termékei.
Magyarszombatfán is készültek hasonló kerámiák
A másik gyakran említett készítőhely Magyarszombatfa. Az Őrség fazekashagyományáról ismert településen 1951 őszén tizenkét fazekas alapított háziipari szövetkezetet. A műhely rövid idő alatt növekedni kezdett, 1953-ban pedig állami vállalattá szervezték át.
Később használati edényeket, dísztárgyakat, kályhacsempéket és lámpabúrákat is gyártottak, termékeik pedig nemcsak a magyar piacon, hanem külföldön is megjelentek.
A Magyar Kerámia Szövetség magyarszombatfai gyártörténeti összefoglalója szerint az üzem 1956-ban már exportra is készített kerámiát, később pedig több európai országba szállított.
A ma működő Őrségi Kerámia Látogatóközpont összefoglalója szerint a gyár használati és díszkerámiákat egyaránt előállított, és fénykorát a Kádár-korszak előtt, illetve annak évtizedeiben élte. Az Őrségi Kerámia Látogatóközpont gyártörténeti kiállítása egyébként ma is látogatható és az egykori üzem eredeti épületében mutatja be a korszak termékeit és munkafolyamatait.
Miért éppen kukorica került a kancsóra?
A kukorica egyszerre volt ismerős és látványos motívum. Nem kellett magyarázni, mindenki felismerte, ráadásul a csövek szabályos szemsorai különösen alkalmasak voltak domború kerámiadíszítésre.
A sárgás, barnás és zöld mázak természetes színvilágot adtak, miközben a plasztikus felület sokkal feltűnőbbé tette a tárgyat, mint egy egyszerű festett kancsót.
A forma a népi tárgykultúra hangulatát idézte, de már sorozatban gyártható, huszadik századi díszkerámia volt. A magyar népi kerámia hagyományosan rendkívül gazdag formákban, színekben és díszítésekben. A Magyar néprajz népi kerámiáról szóló összefoglalója szerint a fazekasok mindig igazodtak a vásárlók igényeihez: az edények méretét, rendeltetését, színezését és motívumait a kereslet is alakította.
A kukoricás készlet pontosan ezt a kettősséget hordozta. Rusztikusnak, falusiasnak és hagyományőrzőnek látszott, közben pedig jól illett a korszak modern szekrénysoraihoz, csipketerítőihez és vitrines nappalijaihoz.
Boroskészlet volt, de inkább csak messziről néztük
A korabeli és mai leírások többnyire boros-, italos- vagy forraltboros készletként említik. A kisebb poharak mérete alapján valóban bor vagy más ital felszolgálására szánhatták.
A családi gyakorlat azonban egészen más volt. A domború felületet nehezebb volt tisztán tartani, a vastag kerámia poharakból nem lehetett olyan kényelmesen inni, mint az üvegpoharakból, a nehéz kancsót pedig mindenki féltette a csorbulástól. Így hát nem is használtuk.
Nem az asztalra tettük, hanem a szekrény tetejére. Nem töltöttünk bele bort, mert „kár lett volna érte”. Virágot is csak az rakott bele, aki elfogadta, hogy a kancsó nyaka körül idővel vízkő jelenhet meg. Vagy az, akinek valamilyen szerencsétlen baleset folytán mégis „sikerült” lepattintania egy darab zománcot, amitől a kacsó máris vesztett értékéből és alkalmas lett a használatra.
Így lett a használati tárgynak gyártott készletből érintetlen lakásdísz.
Miért volt ennyire népszerű?
Népszerűségét valószínűleg nem egyetlen tulajdonságnak köszönhette. Látványos volt, az egyszerűbb háztartások számára is elérhető dísztárgynak számított, készletben árulták, és ajándékként sem tűnt jelentéktelennek. Egy hét részes garnitúra már „komoly ajándék” benyomását keltette, még akkor is, ha a megajándékozott később soha nem használta.
A korszak lakáskultúrájában ráadásul fontos szerepük volt a szem előtt tartott tárgyaknak. A porcelánfigurák, üveghalak, dísztányérok, bonbonierek és kerámiakancsók nem feltétlenül gyakorlati célt szolgáltak.
Azt jelezték, hogy a lakás rendezett, gondozott, és van benne valami, amit nem a hétköznapokra tartogatnak. A kukoricás kancsó elég színes volt ahhoz, hogy azonnal észrevegyük, de elég ismerős ahhoz, hogy ne hasson túl előkelőnek vagy idegennek.
Ma már éppen az adja az értékét, amiért valaha félretettük. Sok példány szinte használatlanul maradt fenn, a hozzá tartozó poharak azonban gyakran elkallódtak. A jelenlegi régiségi oldalakon a készletek néhány ezer forinttól több tízezer forintig jelennek meg, de a hirdetési ár nem azonos a tényleges eladási értékkel.
- A teljesség,
- a hibátlan máz,
- a sértetlen fülek,
- az eredeti pohárszám
- és mindenekelőtt a jól olvasható gyártói jelzés sokat számíthat.
Ha bor nem is volt benne, a szocializmus története igen
A kukoricás kancsó tehát nem egyszerűen egy furcsa retró edény. Benne van egy egész korszak lakáskultúrája: a szekrénysor teteje, a gondosan vasalt csipketerítő, a „majd jó lesz valamire” gondolata és az a különös tisztelet, amelyet a hétköznapi családok a szépnek tartott tárgyak iránt éreztek.
Soha nem ittunk belőle, de pontosan tudtuk, hol áll. És ha ma meglátjuk egy bolhapiacon vagy egy régi fényképen, egy pillanatra megint ott vagyunk abban a nappaliban.
