Egy kőbányai társasház ötödik emeletén él. Az erkélyét muskátlik díszítik, a konyhájából jó illatok szállnak felénk.
„Gyerekek, a küszöbön át nem fogunk kezet! Gyertek-gyertek, most lett kész a sajtkrémes stanglim, valami isteni!” – üdvözöl bennünket mosolygósan Ibolya, aki korábban sok éven át volt a magyar kormány protokollfőnöke. Ha meg is szeppennénk a ténytől, hogy most bennünket lát vendégül, villámgyorsan feloldja a személyiségével.
A megoldás magától ritkán csönget be
„Hozzászoktam, hogy az emberek elsőre berezelnek tőlem, mert nem láttak még élő protokollfőnököt, és nem tudják, hogy viselkedjenek, de ez általában csak pár percig tart – mondja Ibolya.
– Annak idején nemcsak az volt a munkám, hogy minden váratlan helyzetet két perc alatt megoldjak, hanem az is, hogy ráérezzek másokra, hogy ösztönösen tudjam, mitől lennének komfortosabban. Tudtam, ha jól vannak, később az a tárgyalóasztalnál is számít, így hát minden tőlem telhetőt elkövettem. Ha kellett, pillanatok alatt galambmentesítettem egy üléstermet, kávét vittem a megfáradt Soros Györgynek, vagy éppen a saját sós perecemet adtam oda a kis fiókból, hogy a parlamentben konyhazárás után ne éhezzen a váratlanul érkezett delegáció. Egy-egy kemény nap után a hatfős csapatommal pezsgőt bontottunk” – emlékszik a régi időkre, majd elmeséli, hogy 1999 márciusában teljesen váratlanul kapott egy telefont, hogy megszűnik a pozíciója, nincs szükség a munkájára.
„Éppen léböjtkúrán voltam a barátnőmmel, amikor ért a hír. Aznap éjjel rám szakadt a szomorúság. Ilyenkor egy férfi mit csinál? Azt mondja, adj időt, összeszedem magam, pihenek egy kicsit. A nő meg mit mond? Hogy éhen halunk. Pénteken küldtek el, hétfőn már kergettem a fejvadászokat, hogy állást keresek, ami 50 évesen, kétdiplomás, négy nyelven beszélő nőként nem volt könnyű, de nem adtam fel. Az a lényeg, hogy amikor ránk zuhan az élet, ne törődjünk bele, keressük a megoldást, mert az magától ritkán csönget be. Ha válságba kerülünk, nem szabad passzívnak maradnunk. Menni kell, tenni magunkért addig, amíg rá nem lépünk az új utunkra.”
Ibolya konyhájából: 10 perces stangli
Ottjártunkkor Ibolya finom sós süteménnyel várt minket. Boldogan osztotta meg a receptet az olvasóinkkal: „Kész élesztős leveles tésztát kell venni a hűtőpultból. Kihajtani, a felére rányomkodni 20 dkg juhtúrót, a másik felét ráhajtani, megnyomogatni, majd derelyevágóval ujjnyi darabokra vágni, és megtekergetni. Tepsiben tojássárgájával megkenni, aztán köménymagot rászórni. Végül közepes hőfokon aranybarnára sütni” – diktálja a tudnivalókat.
40 éve egyedül él, de nem kesereg rajta
Nem sokkal később megnyert egy álláspályázatot egy neves amerikai cégnél: az elnök személyi asszisztense lehetett volna, de nem fogadta el a felajánlott lehetőséget, mivel elkezdte írni a protokoll témájú könyveit, közben egyre több előadásra hívták szerte az országban. Más úton, de a pályáján maradt, és a mai napig szenvedélye, hogy viselkedni tanítsa az embereket. Mint mondja, ez mostanában jókora kihívás, hiszen a világválság nem a jót hozza ki belőlünk.
„Nyugdíjas vagyok, de mellette dolgozom, így nem szenvedek hiányt semmiben. Boldog, elégedett vagyok, és ezt néha szégyellem. Például akkor, amikor látom, hogy a zöldségesnél a nálam fiatalabb néni három darabot vesz csak a paradicsomból. Úgy vennék neki egy kilót, de ki tudja, nem bántom-e meg vele? A szegénységnél csak az elszegényedés szörnyűbb, és ez bizony sokakból kihozza a panaszkodást és a rosszindulatot. Járom az országot, és látom, sokan vannak rossz helyzetben, és nehéz vigaszt nyújtani. A múltkor valakinek azt mondtam: Lehet, hogy most nincs pénzed egy vágyálmodra, de örülj akkor annak, hogy nem fáj a lábad! Hiszem, ha keressük, akkor megtaláljuk a szépet az életben. Én például 1982 óta egyedül élek, és kesereghetnék ezen, de minek, amikor remekül felépítettem a kis világomat. Meg is bolondulnék, ha itt lenne valaki. Megvan a napirendem: korán kelek, sétálni megyek, aztán a délelőtt e-mailekkel, munkaszervezéssel telik. A mai napig politikafogyasztó vagyok, az a fajta, aki nézi a parlamenti közvetítéseket. Ha kicsit felmegy tőle a vérnyomásom, bekapok egy bogyót, aztán váltok egy másik tévécsatornára, mondjuk, Murdoch nyomozóra, vagy a kezembe veszek egy izgalmas könyvet. Jó barátaim vannak, a magány gondolata fel sem merül bennem.”
Imád színészkedni, blahalujzáskodni
Életreceptje, hogy ha csak teheti, kerüli a panaszkodókat.
„Persze ők ezt nem veszik észre, mert látványosan együttérzek, aztán továbbmegyek – nevet. – A közérzetünk szempontjából fontos, hogy jó energiájú emberekkel vegyük körül magunkat. Ahogy az is, ha valaki fontos nekünk, akkor kerüljük azokat a témákat, amiken rendre összekülönbözünk, mert nem ér annyit az egész, hogy elvesszen egy egyébként jó kapcsolat. Tartózkodjunk a panaszkodástól, mert az csak leszív bennünket, a környezetünket is, márpedig ebben a nehéz helyzetben leginkább lelki táplálékot fontos adni-kapni. Én ezt teszem nap mint nap, amikor a Facebook-oldalamon megosztom az ismerőseimmel, éppen mit láttam, olvastam, minek örülök és mit főztem. A kaja összekötő erő. Ahhoz mindenki tud kapcsolódni. Csak felrakom az üzenőfalra a rakott cukkinimet, és már jönnek is a kommentek, beszélgetésbe elegyednek az emberek. Minden apró pozitív történés hozzáad a napunkhoz, és ha azon vagyunk, hogy másokat is megerősítsünk, az előbb-utóbb visszahat ránk. Ami pedig extra boldogság, ha azt csinálhatjuk, amit szeretünk. Például, amikor kiállok beszélni, olyasmit teszek, ami a véremben van, imádok színészkedni, blahalujzáskodni. Örülök, hogy megöregedtem, mert többet tudok, mint fiatalon. A lelkem csak 45 éves. A testem pedig csípőre tett kézzel áll mellette, és nevet.”
Képek: Pintér Márta
