Lélek

Leterelték az autópályáról, ma tengerparton ad össze párokat Zsuzsi

Kovács Zsuzsi hisz abban, ha a fentiek rábólintanak az álmunkra, akkor minden segítséget megadnak, hogy megvalósítsuk őket. A kétgyerekes, egyedülálló anyát is egy véletlen vezérelte leendő hivatásához, bár azt mondja, véletlenek nincsenek.

A Zsuzsi Virágboltot és mosolygós tulajdonosát mindenki ismeri Helvécián és a környékbeli településeken. Jó hírét azonban határokon túlra is viszi a szél, no meg az elégedett párok, akiket pálmafák árnyékában, a sós tenger illatával és hullámaival a háttérben adott össze.

Egy baleset terelte az útjára

Tenerife, Albánia, Ciprus, Andalúzia. Csak néhány varázslatos helyszín, ahol Kovács Zsuzsi szertartásvezető segítségével mondhatták ki a boldog párok az igent. A helvéciai virágkötő útja azonban hosszú volt, míg megvalósította magazinba illő álmát.

– Már gyerekként tudtam, hogy virágokkal szeretnék foglalkozni, imádtam nézni, ahogyan a szálakból csokrok, koszorúk készülnek – kezdi a történetet.

– A középiskolában általános kertészként végeztem, aztán a kecskeméti főiskola szervezésében a virágkötő végzettséget is megszereztem. Ám férjhez mentem, jöttek a gyerekek, és ez az álom kicsit háttérbe szorult. De valójában soha nem tettem le róla.

Miután két fia – Kevin és Krisztofer – nagyobb lett, elhelyezkedett egy környékbeli nagyáruházban, de nem sok örömet adott neki az a munka. Ám a sors az útjába sodorta a tökéletes lehetőséget.

– Kecskemétről tartottam hazafelé a kis falumba, amikor egy baleset miatt letereltek az autópályáról. Helvécián mentem keresztül, és megláttam egy gyönyörű virágboltot; csodaszépek voltak a muskátlik! Gondoltam, megkérdezem, hátha nagyobb ünnepeken segíthetnék a boltban, mert már nagyon hiányzott a virágkötés.

Katikával, a bolt tulajdonosával azonnal megtalálták a közös hangot. Azt is elárulta, hogy nyugdíjba készül, és szeretné jó kezekben hagyni az üzletet.

– Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy én lehetnék az, aki továbbviszi a virágboltot. Volt egy kis megtakarított pénzem, de féltem fejest ugrani az ismeretlenbe. Egyedül neveltem a két fiamat, így még inkább tartottam a bizonytalantól. Ám az édesanyám ebben is támogatott, és azt mondta, vágjak bele. Az első év nem volt könnyű, de Katika is mellettem állt, no meg a fentiek. Úgy éreztem, rábólintottak az álmomra, és valahogy mindig akadt annyi, hogy megéljünk.

Amikor a fiai lesznek vőlegények

Négy évvel ezelőtt aztán újabb fordulat érkezett az életébe. Férjhez ment gyerekkori barátnője, Saci, és ő volt a tanúja.

– Ott láttam először szertartásvezetőt munka közben, és azt éreztem, ez egy nekem való feladat lenne – idézi fel. – Budapesten elvégeztem egy tanfolyamot, majd a sors ismét rám mosolygott. Egy vőfély jött be a boltomba csokrot köttetni, és elmondtam, hogy szeretném az első esküvőmet levezetni. És éppen találkozott egy párral, akik szertartásvezetőt kerestek. Ők voltak az első szerelmesek, akiket összeadtam, és akiket még jó néhány követett.

Zsuzsi nem szégyelli bevallani, hogy bizony ő is meg szokta könnyezni ezeket az alkalmakat.

– Olyan jó látni, amikor két ember ennyire szereti egymást! Amikor a szülőköszöntő ajándékokat adják át, gyakran eszembe jut, hogy egy nap majd én is ott ülök anyaként, és valamelyik fiam lesz a vőlegény.

Zsuzsi azonban nem az a fajta, aki sokáig ül a babérjain. Ráadásul, valahogy a közösségi oldalakon folyton olyan fotókat látott, amelyek tengerparti esküvők pillanatait örökítették meg.

– Azon törtem a fejem, hogyan vezethetnék szertartásokat ilyen csodás környezetben. Először utazási irodákat hívtam fel, de elkeserítettek: ezzel általában kint élő magyarok foglalkoznak. Ám a sors megint mellém állt.

Évekig gyűjtenek a párok

Gondolt egy merészet, és a közösségi oldalakon keresgélni kezdett. Végül Spanyolországban élő magyarok segítségével ismerte meg a fotós Gabriellát, akivel azóta sok pár boldogságának voltak tanúi.

– Három éve vezettem az első tengerparti esküvőt, amit Gabi fotózott, és azonnal szerelembe estem ezzel a mű­fajjal – mondja lelkesen.

– Egy másik világba csöppentem; a napfény, a tenger morajlása, a lágyan fújó szél, a sós víz illata. Itt óriási álmok válnak valóra: előfordul, hogy a pár több évig gyűjt, hogy ilyen környezetben mondhassa ki a szimbolikus igent. Az egyik tavalyi szertartásomon a leendő feleség édesanyja életében először ült repülőre, hogy láthassa a lányát menyasszonyi ruhában. Azok az örömkönnyek!

Zsuzsi épp nyaralni készül, Korfura utazik a fiaival, de természetesen lesni fogja a tökéletes esküvői helyszíneket. Az elmúlt három évben akadtak rázós helyzetek – a pandémia két éve, amikor sokaknak el kellett halasztaniuk az esküvőt, vagy amikor a szél majdnem lesodorta egy szikláról a tengerbe a boldogságkaput –, de nem tud elképzelni ennél szebb ceremóniát.

– Ha valaha újra férjhez mennék, csak tengerparton mondanám ki az igent.

„Temetésen soha nem sírtam”

Zsuzsi nemcsak az élet boldog pillanataiban – az esküvőkön, névadókon, fogadalom-megújításokon – vesz részt, de temetéseken is.

„Az már előfordult, hogy egy kézfogót megkönnyeztem, de a búcsúztatók valahogy mások. Ott azt tartom szem előtt, hogy vigaszt nyújtsak. Előtte mindig beszélgetek a hozzátartozókkal, hogy vajon ugyanabban hisznek-e, mint én, és tudom-e közvetíteni azt a beszédemben, amit ők is gondolnak. Úgy érzem, hogy a test és a lélek különálló egység, és a halál után már csak egy porhüvely van a koporsóban. Éppen ezért nekem nem jelent problémát felemelni a leplet, és egy szál virágot tenni az elhunyt kezébe, ha a szerettei ezt kérik.”

FOTÓK: gabriellakecskesphoto, privát