A köztudatban a magányt sokszor egyfajta hiányosságként azonosítják: sokak szerint, aki ebbe a helyzetbe kerül, nem elég nyitott, talán még lusta is ahhoz, hogy kapcsolatai legyenek. Harsányi Kata pszichológus úgy véli, hogy ez a felfogás nemcsak hogy téves, de még stigmatizálja is az egyedül lévőket.
A magányt ugyanis bárki megélheti, akár akkor is, ha van társasága. Egy amerikai felmérés szerint például a lakosság több mint fele rendszeresen magányosnak érzi magát, akkor is, ha kapcsolatban van. Meglepő módon a fiatalabb korosztálynál (18–24 éveseknél) még magasabb ez az arány: 78 százalékuk gyakran érzi magát egyedül.
Összetett állapot
Pszichológus szakértőnk szerint nagyon fontos különbséget tennünk a magány és az egyedüllét között. Érezhetjük magunkat elszigeteltnek társaságban is (ez a társas magány), amikor nincs mély kapcsolatunk a körülöttünk lévőkkel, vagy úgy érezzük, nem értenek meg minket – pl. amikor depressziósak vagyunk, szorongunk.
Előfordulhat, hogy mi magunk nem rendelkezünk megfelelő szociális készségekkel. Ugyanakkor lényeges megemlíteni, hogy az egyedüllét nem feltétlenül, és nem mindenkinél hozza magával a magány érzését. Érezhetjük pihentetőnek, nyugodtnak, békésnek vagy egyszerűen csak unalmasnak az egyedül töltött órákat, napokat.
„A magány egy komplex érzelmi állapot, ahány ember, annyiféle módon éli meg. Más igényeink vannak, más tölt fel minket, így az is változó, hogy mi az a szint, amikor az egyedüllétet már kényelmetlennek érzékeljük. Teljesen normális ezt is megtapasztalni,
a kínzó magány megoldását viszont nem a mennyiségben, inkább a minőségben kell keresni”
– tanácsolja Harsányi Kata.
Társas lények vagyunk
Fontos azt is szem előtt tartani, hogy az ember valóban társas lény. Vizsgálatok igazolják, hogy az identitásunk nem függetleníthető a környezetünktől.
„Az énképünk része, hogy mások milyennek látnak minket. Ha egy ember hosszabb időre nem jut ilyesfajta visszajelzésekhez, akkor az önmagáról alkotott kép sérül, úgy érezheti, elvesztette önmagát, ezért nem ajánlott teljesen kizárni a kapcsolatokat az életünkből” – figyelmeztet a szakértő.
Sajnos a magányosság érzése, a kapcsolódás nehézsége könnyen krónikussá válhat. Amikor pedig megéljük ezt, hajlamosak lehetünk kudarcként elkönyvelni, és leértékelni miatta önmagunkat. Ez alapvetően kétféle reakciót vonhat maga után:
- elkerüljük a társas helyzeteket és hosszú távon is elszigetelődünk,
- túlkompenzáljuk, vagyis túlzott optimizmussal maszkoljuk el a valódi érzéseinket, ami megint csak távolságot hoz létre a vágyott kapcsolódás helyett.
Még többet olvasnál a lélek sötét bugyrairól? Ez is érdekelhet!
(Forrás: Adobe Stock)
Mélyítsük el a kapcsolódást
Jó megoldás lehet, ha törekszünk a kapcsolataink mélyítésére, egyaránt odafigyelünk mások igényeire és a sajátjainkra. Próbáljunk meg valóban jelen lenni a mindennapokban, és ne csak szinte robotpilóta üzemmódban kipipálni a feladatokat.
„Gyakorlatilag bármilyen aktív lépés segíthet, hogy jobban érezzük magunkat. Az is járhat egyfajta elégedettséggel, hogy képes voltam felkelni a kanapéról, sétálni mentem, vagy írtam egy régi barátnak”
– mondja a pszichológus.
Bár a társaságra való igényünk teljesen egyéni, a kutatások nagy általánosságban arra jutottak, hogy
- fontos lenne legalább heti 5 rövid emberi interakcióban részt venni. Ez lehet egy rövid telefonbeszélgetés a családtagjainkkal, vagy akár egy kis csevegés is a szomszéddal az időjárásról.
- A legjobb, ha heti 2-4 alkalommal személyesen is találkozunk emberekkel, érdemes például a heti nagybevásárlás helyett többször is elsétálni a boltba.
- Legyen 1-3 olyan ember a környezetünkben, akit szükség esetén felhívhatunk, aki lelkileg és fizikailag is elég közel van hozzánk, hogy segítsen, ha baj van.
A kapcsolatteremtést saját vágyainkra, szükségleteinkre, érzelmi kapacitásunkra figyelve lassan, apránként is elkezdhetjük. Kezdetben például csatlakozhatunk egy online csoporthoz, ha pedig ez már komfortos, személyes programra is elmehetünk.
Az önismeret útján
Mint minden, a kapcsolatok kialakítása is részben önismereti kérdés. Ha tudjuk, hogy mi érdekel, milyen értékeket tartunk fontosnak a világban, mi hoz lázba bennünket, vagy úgy általában milyenek vagyunk, az máris segít, hogy hasonló értékrendű embereket keressünk.
„Elengedhetetlen, hogy képesek legyünk felismerni és elfogadni a saját érzelmeinket, a határainkat és másokéit is. Így biztonságban érezhetjük magunkat, nem kell idomulnunk a másikhoz, vagy nem kizárólag ránk nehezedik a kapcsolat fenntartásának terhe.
Ez utóbbiak ugyanis a társfüggő kapcsolat jellegzetességei, ami szintén nem egészséges”
– figyelmeztet Harsányi Kata.
Önmagunk elvesztésének érzése gyakran természetes krízisek, változások mentén fogalmazódik meg: ilyen lehet például a családalapítás, a kapuzárás, a költözés, esetleg a társunk elvesztése. Ha az életszerepeink jelentősen változnak, az komoly mentális kihívás elé állíthat minket.
Célunk ilyenkor elfogadni a helyzetet, integrálni az új szerepet, és szükség esetén elengedni, elgyászolni a korábbit.
Segít a szerepkerék gyakorlat a magányosság ellen
Ezt a folyamatot segítheti a szerepkerék gyakorlat.
- Rajzoljunk egy kört, ezután osszuk fel akkora szeletekre, amekkoráknak az életszerepeink arányát tartjuk.
- A legegyszerűbb, ha azt vesszük alapul, hogy melyik szereppel mennyi időt töltünk (pl. 8 órában vagyok munkavállaló, 1-2 órát töltök a barátaimmal, 1 órán át sétáltatom a kutyát, stb.).
- Amikor elkészült a »torta-diagram«, pillantsunk rá. Van-e olyan szerep, aminek nem jutott elég hely? Van-e olyan, amitől szabadulni szeretnénk? Melyikben érezzük a legjobban magunkat, és miért? Hogyan lehetne egy újnak helyet találni?
Az elhanyagolás is fokozhatja
Bár elsőre nem jutna eszünkbe, a magányosság érzése sok esetben kapcsolatba hozható az érzelmileg elhanyagoló vagy trauamtizáló gyermekkori tapasztalatokkal.
Azok a felnőttek ugyanis, akik kiskorukban az elhanyagolást, az elutasítást vagy a határaik átlépését tapasztalták meg, később nehezen tudják elfogadni a saját érzéseiket, igényeiket, és mások felé is nehezen fejezik ki ezeket.
Fotó: Adobe Stock
