A fiatalember még faluról falura járta szüleivel a búcsúkat, napjainkban pedig a Holnemvolt Parkban és az adventi vásárok mézeskalács illatú forgatagában keresi kenyerét. Hogy hol kezdődött száz éve a vásáros-vidámparkos dinasztia? A pontos válasz a családi anekdoták homályába vész.
„Egy biztos, a dédszüleim már ezzel foglalkoztak. Az első világháború idején a dédnagypapám eltűnt a fronton, amikor a nagypapám még csak hároméves volt. Ahogy ő felcseperedett, a bátyja segítségével beletanult a búcsújárásba, és az ötvenes évek közepére a nulláról visszaépítette az egyszerű kis vidámparkot, amivel a Komárom-Esztergom megyei búcsúkat járta, először gyalog, kordéval, a feleségével húzva a kellékeket.”
A papa saját kezűleg faragta a lovakat
S mit bírtak el ketten? Egy díszes körhinta, két durranó figura, melyeket ólajtónak támasztva lőhettek a kíváncsiskodók, és persze a nagymama papírvirágai, porcelánbabái és similabdái lapultak a kordéban, amelyeket meg lehetett nyerni.
„A papa ügyes kezű ember volt, spórolt pénzéből vett egy csupasz körhintát, faragott rá lovakat, egyre bővült a repertoár, és a kordét leváltotta a lovasszekér. A régi időket pedig a kommunizmus, mikor a díszes cseh bizsuk, flitterek, bársonyok helyett az egyszerűség jött divatba, az ’56-os megszálló oroszok pedig eltüzelték a faragott lovacskákat… Felnőtt egy új generáció a hatvanas évekre, apám már tudott hegeszteni, az új körhinták vassal készültek fa helyett.”
A falvakban előre köszöntek nekik
Antal vidám gyermekkora sok utazással, kalandozással telt, de a nomád életnek voltak nehézségei is. „A nagyszüleim még sátorban laktak az út mentén, hétvégén céllövölde, hétköznap ajándékgyártás volt a program, két láda őrizte mindenüket. Az én szüleim már vágytak a stabilitásra is, és szerették volna, ha mi tanulunk, ezért Soroksáron vettek egy házat. A hétköznapokat „normális családként” éltük, hétvégéken és nyáron pedig nyakunkba vettük az országot. Tavasszal, nyáron a Tiszántúl, ősszel a Dunántúl volt a program. Úgy 100-120 búcsús család volt akkoriban, mindenki ismert mindenkit. A szüleimet, nagyszüleimet szerették és tisztelték az emberek, minden faluban előre köszöntek nekünk. Több tízezer embert ismertünk az országban. Nem lehetett tíz métert úgy megtenni, hogy ne fussunk össze ismerőssel. Ma már csak az ikertestvérem, Tamás és én foglalkozunk a vidámparkozással, van az egésznek egy vonzása, ami nem enged el. Pedig nem könnyű mostanság, hiszen a nagyon extrém dolgok a menők, a családi szórakoztatás eltűnt, csak a gyerekek a klasszikus körhinták szerelmesei.”
Büszkeségük a műemlék körhinta
A Greznár család ragaszkodott a régi, szép vintage tárgyak megőrzéséhez. A nyolcvanas években az el nem égett lovacskák a Vidámpark körhintájába kerültek, illetve Antal és Tamás faragott újabb darabokat. Minden szakmabeli szabadulni akart a múlt divatjától, ezért a Greznár családnak adták el a régies cseh bizsukat, flittereket, bársonyüléseket és aranyhintókat.
A családnak mára ez lett a specialitása: a műemlék körhinták és egyéb szerkezetek. Büszkeségük az a műemlék körhinta, melynek minden darabja a múltat idézi. Ezt idén az óbudai adventi vásárban lehet megcsodálni. A festmények a vázon a Grimm-mesék jeleneteit ábrázolják, ezeket még egy hercegszántói körhintás, Holcvart János festette, aki Antal feleségének a rokona volt. A gazdagon díszített lovak, járművek és egyéb ülőalkalmatosságok ragyognak az ünnepi fényekben.
jelen vannak az ünnepi forgatagban
„Mi nem bírtunk beleszokni a dübörgő vidámparkozásba, ezeket a régi álmokat kergetjük az adventi vásárokban, és a Holnemvolt Parkban is. Sokszor megismernek a gyerekek, én vagyok a körhintás bácsi, ilyenkor ellágyulok, és mindig van egy-két ingyen menet. Ha nem akarnak leszállni a kicsik, felajánljuk, hogy hadd menjenek tovább. A kislányok a lovakat, a kisfiúk a kocsikat szeretik. Egy dolog zavar, hogy a szülők nem szeretik, ha egy közös kocsiba, vonatba két idegen gyermek ül be. Nem kéne már ilyen hamar a megosztottságra nevelni őket.”
Izgalmas utak
Gyerekkorukban esett meg ez az utólag vicces eset. „Defektet kaptunk útközben. Amíg a kereket cserélték a szüleink, mi gyerekek az árokban játszottunk.Mindenki úgy belefeledkezett a dolgába, hogy elfelejtettek berakni minket a kocsiba induláskor. Kicsit megijedtünk, de aztán anya és apa észbe kapott, és visszajött értünk. Szerencsére ott volt velünk a nagymamánk is, aki nem hagyta, hogy pánikba essünk” – meséli Antal.
Fotó: Pintér Márta, Privát
