Ha az élet citrommal kínál, készíts belőle limonádét – tartja a mondás. Klaudia nehéz gyermekkorából erőt merített, és azt tűzte ki célul, hogy támogasson és motiváljon másokat. A Sportolj Ma-Ma közösséget hat évvel ezelőtt hozta létre.
„Mindig is fontos szerepet játszott a sport az életemben, de a második gyermekem érkezése után egyre nehezebben tudtam időt szakítani az esti edzésekre. Hiányzott a rendszeres mozgás, ezért úgy döntöttem, hogy a közelünkben lévő bicikliúton futok babakocsival” – kezdi történetét az anyuka, aki akkor még nem tudta, hogy ekkora közösséget mozgat meg.
Lelki terápia lett a közös futás
Akkoriban még nem volt divat a babakocsis futás. „Nem tudtam, hogy létezik ilyen típusú sport, és hamar rájöttem, hogy a futás nem az erősségem, legalábbis nem egyedül, de ez nem szegte kedvem. Kitaláltam, hogy létrehozok egy online közösséget, ahol a többi anyukával motiválhatjuk egymást. Első alkalommal már csatlakoztak is hozzám, először kisebb távokat futottunk, majd ahogy a sportolással töltött idő, úgy a csoport létszáma is nőtt. Ma már háromszázhúszan mozdulunk együtt, rendszeres edzéseink vannak és versenyekre is járunk, a közösség támogató ereje mindenkit motivál” – magyarázza Klaudia, akinek a babakocsis futással nemcsak a teste, hanem a lelke is új életre kelt.
„Az anyukákkal, akikkel közösen róttuk a kilométereket, beszélgetés közben felismertük, hogy másnak sem könnyebb: ugyanazokkal a problémákkal küzdünk. Nekem az anyaságban a legnagyobb nehézség az volt, hogy visszafogott. Mindig is szerettem aktív életet élni, kirándulni, felfedezni, amit egy kisbaba mellett nem egyszerű kivitelezni, de a futásban kiélhettem magam. Igazi lelki terápia volt számunkra a közös mozgás, szinte egymás pszichológusai lettünk.”
Lakott autóban és pályaudvaron is
Nemcsak más anyukáknak, hanem a rászorulóknak is segít. Két gyermekével rendszeresen sütnek-főznek együtt, az ételt pedig szétosztják a hajléktalanoknak.
„Gyermekotthonban nőttem fel, ezért szociálisan érzékenyebb vagyok, mint a legtöbb ember. Amikor kicsi voltam, történt egy tragédia a családunkban: az egyik testvéremet elveszítettük. A szüleim nem tudták feldolgozni, és az alkoholhoz nyúltak, onnantól kezdve teljesen elveszítették a kontrollt. Képtelenek voltak tovább az otthonunkban élni, ugyanis ott halt meg a kistestvérem. Kiköltöztünk az autóba, és egy ideig ott éltünk. Hamar feléltük a tartalékainkat, nem volt elég pénzünk lakást bérelni, ezért kapualjakban, vasútállomásokon és ismerősöknél szálltunk meg. Ötödikes koromig tizenegy különböző általános iskolába jártam, de nincsenek konkrét emlékképeim ezekről az évekről. A szomszéd néni jelezte a hatóságok felé, hogy nem élünk olyan életet, ami biztonságot nyújtana a gyerekeknek, ennek hatására a testvéreimmel együtt kiemeltek minket, és otthonba kerültünk” – emlékszik vissza Klaudia, aki bár először haragudott, hogy elszakították szüleitől, jó helyre került.
„Nagyon szerettem ott élni, a mai napig sokat gondolok rá. Szeretet vett körül, mindig nyüzsgés volt, és mindenre volt lehetőségünk, legyen szó zenéről, sportról vagy táborozásról. Sok önkéntes látogatott meg minket, akik támogattak, elvittek játszótérre, kirándulni vagy fagyizni, és ez nekem mindig nagyon jól esett. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy egyszer majd viszonozni szeretném ezt a gondoskodást. Így jött az ötlet, hogy amikor karácsonykor sütünk, és valamiből több készül, azt elvisszük a Keletihez, mivel azon a vonatútvonalon lakunk.”
Jótékonykodásra neveli a diákjait is
Klaudia 12 éves korától 25 éves koráig élt otthonban. Hivatalosan 18 éves korig lehet ott maradni, de ha valaki nappali tagozaton végzi a tanulmányait, akkor 25 éves korig utógondozottként ott maradhat.
„Semmi negatív élményem nincs abból az időszakból, hanem inkább segített abban, hogy megértsem, milyen fontos a közösség ereje, és milyen jó érzés segíteni másokon. Valószínűleg ezért is lettem tanító. Eleinte gyermekotthonban szerettem volna dolgozni, de így hozta a sors. Most alsósokat tanítok, nagyon szeretem a munkám. Az iskolán belül is szervezek édességgyűjtést, hogy minél több rászorulónak segíthessünk, és a gyerekeknek is megmutathassam, milyen jó érzés adni.” Szüleit 20 éves kora előtt elveszítette a romboló életvitelük miatt. A negatív példa ellenére gyerekként a tanulásra és a minőségi kapcsolatokra koncentrált.
„Mivel nem volt támogató családi hátterem, erősnek kellett lennem, hiszen csak magamra számíthattam. A szülői minta rám úgy hatott, hogy azt biztosan tudtam, mi az, amit nem szeretnék a gyerekeimnek továbbadni. Tudatosan ellenálltam minden olyan dolgoknak, amellyel magamnak és későbbiekben a családomnak árthatok. A szociális érzékenység a gyermekeimben is megvan, hiszen ezt a példát látták tőlük. A sport szeretete is a nevelésünk egyik alappillére: a nagyfiam igazolt focista, a kicsi pedig iskolai kereteken belül sportol. Van egy hatalmas trambulin a kertünkben, természetközelben vagyunk egész nap, sötétedésig kint vagyunk a szabad levegőn. A férjemmel mindent megteszünk, hogy szerető és támogató hátteret adjunk a gyerekeinknek, és megtanítsuk őket arra, ha tudunk, segítsünk másoknak.”
Hősnőnek jelölték
Nemrégiben Csodanő Díjjal jutalmazták. „Egy édesanya jelölt a díjra, aki szintén benne van a csoportunkban. Meglepett, hogy engem választott, úgy éreztem eltörpülök a többiek mellett, de nagyon jólesett, hogy méltónak tartanak rá. Igyekszem mindent megtenni, hogy motiváljam a csoport jelenlegi és leendő tagjait, és támogassuk a rászorulókat” – meséli Klaudia.
Fotó: Ambrus Marcsi
