Balázsovits Edit egyik legemlékezetesebb alakítása talán a Kabaré című darabban volt, amikor Sally Bowles szerepét játszotta.
Ez a karakter egy törékeny, esendő nőt mutattott meg a harsány kabaréénekesnő mögött, és más oldaláról láttatta magát a színésznőt is. Edit azonban bevallotta Ábel Anitának a Nincs kamu című műsorban, hogy az előadással kapcsolatos szakmai visszajelzések mély sebeket hagytak benne – írja a Story magazin.
„Az egyik kedvenc szerepem volt, és mérföldkő a színészi életemben, de akkor ezt nem ismerték el azok, akik megmondóembernek számítottak. Olyan kritika is született, hogy takarodjak a színpadról” – idézte fel. Bár igyekezett túllendülni a bántó mondatokon, ma már úgy látja, azok komoly hatással voltak a karrierjére.
Vezetékneve miatt is sokan megítélték
A színésznőt egész életében elkísérte egy fontos kérdés: vajon mit köszönhet a tehetségének, és mit a szüleinek, Almási Évának és a nemrég elhunyt Balázsovits Lajosnak? Ő maga soha nem érezte úgy, hogy pusztán a vezetéknevéért kapott volna szerepeket, a környezetén azonban sokszor észrevette ezt a feltételezést.
„Volt, hogy ezt ki is mondták, már a főiskolán is” – vallotta be. Édesapjával hat éven át dolgozott együtt a Játékszínben. Igaz, kívülről sokan kivételezett helyzetnek láthattak a szituációt. Ő azonban akkoriban éppen azt élte meg, hogy a szakma egyébként is kitaszította.
Férjhez ment egy civil férfihoz, majd megszületett a kisfia, és mintha a közönség lemondott volna róla. Az édesapjával közös munka ebben az élethelyzetben különösen biztonságot adott számára.
Ez is érdekelhet
Édesapja elvesztése nagyon fáj neki
Edit számára édesapja halála óta nagyon fájóak az emlékek.
Úgy érzi, minden fontosat megbeszéltek egymással, és a korábbi konfliktusaikat is sikerült feloldaniuk, de egyetlen pillanatot mégis másként csinálna így utólag: „Volt egy este a kórházban, amikor apu azt kérte, aludjak ott. Egész nap vele voltam, ezért azt kértem, hadd menjek haza. Azt az éjszakát most már szívesen vele tölteném.”
A színésznő szerint van a fiatalságban valamiféle kegyetlenség: amíg ugyanis az ember nem veszíti el valakijét, addig nem mindig érzi, menynyire véges a közösen tölthető idő. „Talán szelídebb lennék vele, mint amilyen időnként voltam. Rettentően hiányzik, és szeretném vele megbeszélni mindazt, ami történik velem.”
A teljes cikket megtalálod az eheti Story magazinban. Keresd az újságárusoknál!
