Ha egy hollywoodi sztárpárnál válásra kerül a sor, rendre kibékíthetetlen ellentétekre szoktak hivatkozni a felek. Ám arra, hogy ez vajon hangos veszekedéseket vagy csendes elhidegülést jelent, nem szoktak kitérni. És az sem derül ki, hogy ordítozás vagy fagyos egymás mellett élés kell ahhoz, hogy egy nap beadjuk a válási papírokat. Amikor válóperes ügyvédek tapasztalatai alapján összesítették, hogy melyek a leggyakoribb válóokok, az első helyen az elhidegülés szerepelt, a másodikon a hűtlenség, míg a dobogó harmadik fokára az anyagi helyzet miatti problémák kerültek. Negyedik helyre a szenvedélybetegség és azon belül is kiemelten az alkoholizmus, míg ötödik leggyakoribb okként a túl sok munkát és a túlterheltséget említették meg. A veszekedés nem szerepelt a listán, bár, ha végigfutunk a felsorolt problémákon, mindegyik következménye lehet késhegyig fajuló vita. „Azt gondolom, nem is a vita az, ami a válásig elvezet, inkább a szélsőségek – magyarázza dr. Hevesi Kriszta pszichológus, egyetemi tanár. – Hiszen az sem jó, ha állandóan csörögnek a tányérok, de az sem, ha soha nincs vita a felek között. Ez ugyanis azt mutatja, hogy a szőnyeg alá söprik a problémákat, és egy idő után akkora pukli lesz a szoba közepén, hogy ott már nem lehet mozdulni. Arról nem is beszélve, hogyha az egyik fél mindig behódol a dominánsabbnak, akkor teljesen elveszíti a személyiségét, és előbb-utóbb a másik azt fogja érezni, hogy eltűnt az az ember, akibe beleszeretett.”
Tányértörés, majd közös söprés
A vitákra szükség van, fontos, hogy megbeszéljük, ha valamit másképp gondolunk, vagy éppen valami nagyon nem tetszik. „Van egy ismerős pár, akik, amikor érzik, hogy robbanni fog a bomba, szó nélkül kimennek a konyhába, és felváltva eltörnek egy-egy tányért, majd a végén, a legnagyobb egyetértésben összesöprik. Így levezetik a feszültséget, elszáll a harag, és higgadtan tudják megbeszélni, ha probléma adódik. Persze, az más kérdés, hogy ez valójában mennyire működik. A vita hevessége amúgy is függ a felek vérmérsékletétől, kulturális hátterétől, a családból hozott mintáktól. Lehet, hogy ami valakinek borzasztó sok és vad vitának tűnik, az másoknak teljesen természetes.” A vita mennyisége egy párkapcsolaton belül attól is függhet, mennyire hasonlóak a pár tagjai, hiszen, ha egyformán látják a dolgokat, ha megerősítik a másikat, ahelyett, hogy ellentmondanának, biztosan kevesebb lesz a feszültség. Az persze más kérdés, hogy mennyire izgalmas egy ilyen kapcsolat.
Mérges nyilakat lövünk
A vitákkal kapcsolatban a legnagyobb kérdés, hogy hogyan vitat-kozunk. Ugyanis, ha ez arról szól, hogy mindent egymás fejéhez vágunk, abban semmi építő nincsen. Sőt, teljesen tönkreteheti
a kapcsolatot. „A viták nagy paradoxona, hogy sokan, miközben veszekednek, valójában egymásra licitálnak, hogy ki tudja jobban megbántani a másikat – mondja dr. Hevesi Kriszta. – És ez borzasztó romboló; ilyenkor méregnyilakat lövöldözünk egymásra, és lehet, hogy a sebek begyógyulnak, de a hegek ottmaradnak, és egy idő után egy olyan kapcsolatot, ami ennyi fájdalmat okoz, nagyon nehéz szépnek és harmonikusnak látni.” A váláshoz tehát nem a veszekedés vezet, hanem a csúnya veszekedések. Ha kiabálás közben válogatott szitkozódással és bántóbbnál bántóbb jelzőkkel ássuk alá a másik önbecsülését és a kapcsolatba vetett hitét. Mert lehet, hogy ezek csak első mérgünkben jönnek ki a szánkon, ám az ilyen veszekedéseket később nem tudjuk meg nem történtté tenni, és biztosak lehetünk benne, hogy a másik sem felejti el nekünk. Ha pedig sok ilyen sérelmet okoztunk, ne csodálkozzunk, ha egy nap a párunknál betelik a pohár.
Néhány szabály, amit érdemes megfogadni, ha vitára kerül a sor. Ha ezeket szem előtt tartjuk, talán kisebb az esély arra, hogy éppen a veszekedések vezessenek a bontóperig.
„Először is kerüljük azokat a mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy „De te mindig.., és „De te soha…”. Ne a személyt, hanem az adott viselkedést minősítsük, ugyanis a viselkedésen tud változtatni, a személyiségén nem. Kerüljük a minősítő jelzőket is, amelyekkel sebeket okozhatunk, és fontos, hogy elmondjuk, mit érzünk, miért bánt minket az, amit a másik tesz vagy mond.” Ám vannak olyan helyzetek, amikor jobb, ha csendben maradunk. Ugyanis egyes témák, érthetetlen okból a másikat heves reakcióra késztethetik; például, volt a múltban valamilyen kellemetlen történés, amely ilyenkor a felszínre bukkan. Ebben az esetben jobb, ha nem húzogatjuk az oroszlán bajszát, nem akarjuk meggyőzni az igazunkról, mert így megelőzhetjük a még nagyobb patáliát és azt, hogy már ne legyen visszaút.
