Riportok

„Ha ott kell hagynom egy országot, mindig sírok”

A sarkon befordulva az arcomba vág a szél, és a szürke égből hulló apró esőcseppek milliárdjait hozza magával. Az ötméteres zászlórúdon egy pillanatra hangos csattanással kifeszül a brit lobogó, aztán ő is, én is, szomorúan lehajtjuk a fejünket. Micsoda idő, morgom magam elé, miközben a kapun a csengőt keresem. Ennél jobb alkalmat nem is választhattunk volna egy teára a brit nagykövettel.
brit nagykövet iain lindsayé riport

A gombot azonban már nincs időm megnyomni. A kertkapu berreg, majd a rezidencia ajtaja is kinyílik. Az épületből Gábor, a személyzet vezetője figyel, ahogy átcsúszkálok az előkerten, majd udvariasan a kabátom után nyúl. Ekkor jövök rá, hogy így vagy úgy, de már Nagy-Britanniában vagyok – a bejárattal szemben, a nyitott vendégkönyvből két aláírás néz vissza: Elisabeth és Philip. Csak ennyi, királyi egyszerűséggel. „Nagykövet úr azonnal érkezik” – mondja Gábor, majd teával és süteménnyel kínál. Én boldogan elterülök a kanapén, és Mártival, a fotóssal már a fényképekhez legalkalmasabb helyeket nézegetjük. Léptek közelednek, valaki fütyörészik, majd skót zene szólal meg. „Gondolom, ez jó aláfestés lesz az interjúhoz” – mondja egy hang, Iain Lindsayé, a mára már celebbé lett brit nagyköveté. Skót szoknyában – kiltben – van, lehuppan mellém a kanapéra, majd angolról magyarra vált. „Elnézést kérek ezért az igazi brit időjárásért” – mondja, szinte akcentus nélkül. Amikor rákérdezek, hogy áll a magyarral, kijelenti: az egyik legnehezebb nyelv a világon. Elhiszem neki, hiszen pályafutása alatt már megtanult románul és japánul is: „Nekünk, brit diplomatáknak nagyon fontos, hogy tudjunk az adott ország nyelvén. Ezt elvárják tőlünk. A nyelv nélkül hogyan is érteném meg a helyieket, a kultúrájukat.

Nyelvvizsga skótmintás zokniban

A magyar nyelv annyira megtetszett a nagykövet úrnak, hogy még egy felsőfokú nyelvvizsgát is bevállalt belőle. Persze nem minden segítség nélkül: kedvenc skótmintás, kék-fehér kabalazokniját viselte, mert egy skót, ugye, éljen a világ bármely részén is, a lelke mélyén azért skót marad. A kedvenc magyar kifejezése például az „attól függ”, mert szerinte ez olyan „skótosan” hangzik, elég csak a Blair Athol nevű jóféle skót whiskyre gondolni, mondja nevetve. Aztán ott van a „fantasztikus”, amin keresztül megtanulta, hogy a magyar kiejtésben elöl van a hangsúly. Amikor kétségtelenül frenetikusra sikerült magyarországi bemutatkozásáról kérdezem, elmosolyodik. „Nem volt kérdés, hogy kiltben megyek átadni az ajánlólevelemet a köztársasági elnöknek.” De nem a fotósok miatt csinálta, így tartotta helyesnek. „Ez vagyok én” – mondja magyarul, és hozzáteszi: érzi, hogy a skótsága tetszik a magyaroknak. Büszke skótnak és britnek tartja magát. A nagykövet szerint az elmúlt években skót reneszánsz indult el, sikk lett az ősöket kutatni, kiltben járni. „Szent András napja, ami talán az egyetlen skót nemzeti ünnep, Skócián kívül húsz éve még nem volt ilyen fontos. Mára az lett, annyira, hogy még itt, Budapesten is megünnepli a helyi skót közösség.” De attól, hogy nem él Skóciában, minden hírt elolvas, skót zenét hallgat, és minden szombaton megnézi a skót foci- és rögbibajnokság soron következő meccsét.

Világutazó bevándorlók

Egy nagykövetnek négy-öt éve van megszeretni vagy éppen csak elviselni egy országot. Aztán menni kell tovább. „Mi, Bridgettel, a feleségemmel azért dolgozunk a külügyminisztériumban, hogy lássuk a világot. Ha az ember a világ észak-nyugati csücskébe születik, körülvéve azzal a sok vízzel, akkor mindig valahogy azon jár az esze, hogy vajon mi lehet a horizonton túl?” – mondja a nagykövet, és hozzáteszi: ők tulajdonképpen bevándorlók, új lehetőségeket, új embereket, új hagyományokat és kultúrákat keresnek – csak éppen soha nem maradnak egy országban sokáig. Egyszer, miután letudták a szolgálatot Ausztráliában, Iain és Bridget letelepedhetett volna a kenguruk földjén. Osztottak, szoroztak, majd azt mondták maguknak: nem azért dolgozunk a külügyben, hogy kivándoroljunk Ausztráliába. „Mi inkább világutazók vagyunk” – teszi hozzá, aztán elmosolyodik. „De ettől még minden alkalommal, ha el kell költöznünk egy országból, sírok. Mert ez nem megy szív és lélek nélkül. És nem csak a munka miatt csinálom. Mindig elkötelezem magam az adott országért.”

Balatoni nyár

Most például Magyarországért, és úgy tűnik, Iain és Bridget az itt töltött időt igyekszik a lehető legalaposabban kihasználni. „Ezen a nyáron például a Balatonon voltunk. És megértettük, miért imádják a magyarok a tavat. Bridgettel egyszerűen rákattantunk a Balatonfelvidékre. Az atmoszféra fantasztikus, gyönyörű a vidék, apró falvak és kiváló pincék mindenütt… De nem csak ez számít. A titkos összetevő, amitől ez nem lenne ilyen nagyszerű, azok a magyarok.” Bridget és Iain 35 éve részei egymás életének. Még a vasfüggöny mögött, Varsóban találkoztak, azóta járják együtt a világot. Persze nem könnyű nagykövetnének lenni, különösen, ha az ember férje egy fontos ország diplomatája, sok programmal. Feladata azért van elég: korábban angolt tanított, foglalkozott látás- és hallássérült gyerekekkel, de írt újságot is, Bahreinben például minden héten cikke jelent meg egy lapban. Budapesten Bridget Lindsay lett az elnöke a nagykövetek házastársait tömörítő jótékonysági szervezetnek, amely minden évben több millió forintot gyűjt össze a rászorulóknak.

Kedvence az Eszterházy

És hogy mivel telik a nagyköveti pár élete munkaidőn kívül? Hát, aki Budapesten jár-kel, és jól figyel, akárhol szembetalálkozhat velük. „Próbálunk a lehető legnormálisabb életet élni” – mondja a nagykövet. „Imádunk a budai hegyekben kirándulni. Aztán ott vannak a remek kávézók: mondjuk az Auguszt, ahová rendszeresen beülünk egy sütire.” Amikor rákérdezek, melyik is a kedvence, a nagykövet azonnal rávágja: „Az Eszterházy!” Aztán egy picit elgondolkodva hozzáteszi: „Meg a flódni…” Persze az, aki az interneten magyarul szaval verseket és Budapest skót emlékeivel ismerteti meg a követőit, nem marad észrevétlen kirándulásai során. „Nyáron egy kis falu piacán sétáltunk. Odalépett hozzánk egy néni, és a kezembe nyomott egy üveg bort. Azt mondta: kedves nagykövet úr, köszönöm, hogy megtanulta a nyelvünket” – meséli nevetve. Lassan kifogyok a kérdésekből, neki is mennie kell, várja a munka. Márti még ráveszi egy utolsó képre, a rezidencia erkélyén állva. Az eső abbahagyta, de a szél még bele-belekap a kiltjébe. Aztán egyszer csak, egy apró lukon át, a felhők közül kisüt a nap. Micsoda brit idő, mondom magam elé. Aztán azon kapom magam, hogy én is mosolygok.

Akciós előfizetési ajánlatunk

Video