A mindent jobban tudó
Ő az, akinek mindig mindenről van véleménye, és ezt nem is rejti véka alá, akkor sem, ha nem is kérdezik. Pontosan tudja, hogy az órarend beosztása nem megfelelő a gyerekeknek, ahogy a tervezett kirándulás helyszíne és időpontja sem a legjobb, és az iskola lehetne egy kicsit kreatívabb, a tanár pedig kevésbé szőrös szívű, ha osztályozásról vagy a reggeli késésről és a beadandókról van szó. Pedig ezek nem segítik a gyerek beilleszkedését és boldogulását…
Persze az iskolarendszer nem tökéletes, a tanár is hibázhat, de jobban járunk, ha bízunk a nevelőben és a gyerekben egyaránt, és nem járunk folyton a tanári kar nyakára a javaslatainkkal. Ideje egy lépést hátrébb lépnünk, ha azon kapjuk magunkat, hogy állandóan nehezen érjük el az osztályfőnököt (bezzeg a többi szülőnek sikerül), vagy a szülőtársak elhallgatnak, amikor megérkezünk az iskolához, és nem reagálnak az osztály Facebook-csoportjában írt posztjainkra sem.
A maximalista
Az ilyen szülő tele van ambícióval, a saját meg nem valósult álmait kényszeríti a gyerekre. Orvost, ügyvédet, zongoraművészt akar belőle faragni, ehhez pedig a legjobb képzésre és jegyekre van szükség. Nem hagy szabadidőt a fiának/lányának: iskola után tenisz, kézilabda, sakk, külön matek, angolóra, és még folytathatnánk a sort. Ha a sok munka ellenére sem jön az eredmény, azért pedig kizárólag a tanár a felelős.
Nézzünk magunkba! Vajon tényleg a gyerek érdekeit szolgálja a maximalizmusunk? Persze, persze, tanuljunk vele, hogy az lehessen belőle, ami szeretne, de az is fontos, hogy maradjon ideje gyereknek lenni, és hagyjuk, hogy a saját álmait kövesse!
A tengeralattjáró
Ez a típus ritkán jelenik meg az iskolában: a szülőiket, a fogadóórákat kerüli, nem akarja megismerni a tanárokat és a szülőtársakat. Csak akkor lép színre, ha probléma adódik, akkor viszont nem fogja vissza magát: mindenért az iskola vagy mások a felelősek. Azt gondolja, hogy egy ilyen korú gyerek nevelése és tanítása csak a pedagógus dolga, neki ezzel már nem kell foglalkoznia.
Próbáljunk meg jobban részt venni a gyerek és az iskola életében! Ismerjük meg a többi szülőt, a gyerekeket és a tanárokat is! Csakis a szülő-tanár hármas összehangolt munkája, egymás támogatása hozza meg a jó iskolai eredményt, a boldogulást.
A helikopter
Állandóan a gyerek körül köröz: vagyis minden lépését kontrollálja és elemzi. Folyton folyvást beleavatkozik, még a legkisebb probléma esetén is egyből rohan az igazgatóhoz, megkerülve a gyerek tanárait. Úgy érzi – és ennek hangot is ad –, hogy a gyerekét alulértékelik, igazságtalanul bánnak vele, és minden eszközzel küzd az igazáért. Soha nem néz magába, a kritikák leperegnek róla, vagy akár meg is sértődik miattuk.
Ha most fülön csíptük magunkat, hogy ez ránk is igaz, változtassunk, és próbáljunk ne beleavatkozni mindenbe! Higgyük el, hogy a gyerek képes megoldani az iskolában felmerülő problémákat a maga szintjén, adjunk szabad teret neki, és a tanárnak is biztosítsunk egy esélyt. Természetesen lesznek a gyereknek rossz döntései, de ezekből is tanul, pláne, ha ilyenkor érzi, hogy mellette vagyunk.
A fűnyíró
Nemcsak ellenőriz, mint a helikopter, de képes mindent ledózerolni a gyerek közelében, ami szerinte nem megfelelő. Késő este vagy vasárnap délben is simán felhívja a – vész esetére megadott privát mobilszámon – tanárt, hogy elmondja, milyen vélt vagy valós sérelem érte őket. Konfrontálódik a gyerek osztálytársaival, akár meg is fenyegeti őket, ha úgy érzi, bántották az ő szeme fényét. Talán még attól sem riad vissza, hogy a gyereket rávegye: küldje el neki a dolgozat kérdéseit titokban, majd ő megírja a feladatot. Ment már haza úgy a gyerek az iskolából, hogy „ma kaptunk egy ötöst a nyelvtandolgozatra”? Támadt már a gyerek osztálytársára a suli előtt, hogy felelősségre vonja? Akkor dobja el a „fűnyírót”!
Ha így viselkedünk, akkor a gyerekünk azt fogja érzeni, hogy nem elég jó, sok gond van vele, esetleg – látva az anyja, apja kirohanásait – nem fogja vállalni a tettei következményét, hazudozni kezdhet, nehogy vele is úgy bánjon, mint az osztálytársakkal. Ne nagyítsuk fel vagy gondoljuk túl a problémát, és ha esetleg nem lesz ötös az a dolgozat, akkor sem dől össze a világ.
Az anarchista
Ez a típus mindenféle szabály, következetesség nélkül neveli a gyereket. Nem csinál leckét, hazudik, vagy épp lóg a suliból? A szülő megvonja a vállát: biztos megvolt rá az oka. Ha a tanár panaszkodik, hogy a kicsikéje nem figyel az órán, folyton kialvatlan, figyelemzavaros, vagy bántja, piszkálja az osztálytársait, akkor sem szól a gyerekre, és nincs következmény.
Fontos, hogy támogassuk a gyereket és mellé álljunk, de szabályokra és következetes nevelésre, némi szigorra bizony szükség van. Ez nem mindig könnyű, de muszáj felnőni a feladathoz.
A liberális
Hasonlít az anarchista szülőhöz, hiszen nála sincs tekintélyelvűség, a gyerekre haverként tekint. A tanár és az iskolai fegyelem szerinte borzalmas. Az ő „kicsikéjének” mindent szabad, mindenben dönthet és mindenbe beleszólhat. A szülő egyetért a gyerekkel, még a tanárt is szidja.
Emiatt pedig a diák úgy érzi, hatalmában áll mindent megkérdőjelezni, még azt is, amit a tanár mond neki.
Fontos a gyerek szabadsága, de nem mindenáron. Ne előtte szidjuk a tanárt, bízzunk a pedagógus értékítéletében, és ha szól, hogy gond van a gyerekkel, ne hárítsunk, hanem próbáljuk megtalálni a gondok forrását
– mi, felnőttek közösen.
Szöveg: Kovács Vera
Kiemelt kép: AdobeStock
