Egy hétköznapi kommunikáció során nincs könnyű dolguk a hallássérült, siket társainknak. Aligha kell messzire menni, ott vannak a legáltalánosabb dolgok: banki ügyintézés, orvosi vizsgálat vagy bármi más hasonló teendő, mondjuk a gyereknevelés. Persze lehet beszélni a gyerekekhez, de amikor ők az első szavakat gyakorolják, akkor nem marad semmi, csak a csend. Merőben más a gyereknevelés abban az esetben, amikor a szülők nem hallanak, de nem csak az ő nézőpontjukból, hanem a gyerekekéből is. „Mindkét szülőm jelnyelvhasználó siket. Egyik nagyszülőm sem élt a közelünkben, tehát teljes egészében a szüleink neveltek engem és négy évvel fiatalabb húgomat. Jelnyelven kaptuk az első meséket — azóta is a Mátyás Király a kedvencem — a »szavakat«, a szabályokat, mindent, ami egy gyerek nevelésénél előjöhet — meséli Kernné Fitor Margit szociális munkás, jelnyelvi tolmács. „Érdekes, hogy amit már gyerekként észrevettem az volt, hogy amikor a szüleink velünk beszélgettek, mindig ránk néztek. Mindig. A szemkontaktus a kommunikációk alatt folyamatos volt. Nekünk»beszéltek«, nem hozzánk.”
Jelnyelv, mint anyanyelv
Az ilyen felépítésű családok nem tipikusak, ezért a problémáik sem tűnnek egyszerűbbnek, holott egy tökéletesen átlagos családról van szó, még ha kommunikáció terén vannak is eltérések. „Szerintem a szüleim sosem érezték magukat hátrányos helyzetűnek. Igen, bosszankodtak, néha dühöngtek a halló világ »tudatlansága« miatt, de ez inkább arról szólt, hogy nem tartották őket képesnek vagy alkalmasnak sokszor hétköznapi dolgokra sem. A mindennapi életben csak apróbb dolgokban tért el a mi családi életünk, mint bármelyik más családé. Ez például a kommunikáció és a külvilágból érkező információk feldolgozása volt. Nálunk nagyon sokat hangzott el egész pici korom óta a »mit mond?« kérdés. Legyen ez egy tv-műsor, rádió hír, vagy egy olyan ismeretlen, nehezen érthető ember, akinek nem tudták a szájáról leolvasni a mondanivalóját. Ezért természetes volt, hogy fordítottunk a szüleinknek” — tette hozzá Gitta. Mivel az teljesen helyénvaló, hogy a siket családokba születő gyerekek a jelnyelvet sajátítják el anyanyelvként, a verbális kommunikációt pedig a halló környezetüktől tanulják el.
„A kommunikációhoz fény kell”
Meglepő, hogy ami másoknak pazarlás, felesleges dolog, az a siketek számára nélkülözhetetlen lehet. Mi el sem tudnánk képzelni, hogy milyen lehet, amikor minden szobában, minden villany, mindig fel van kapcsolva. „Az utcánkban elsőként volt televíziónk — bármennyire is »szegények”« voltak a szüleink —, mert ez a kapcsolatot jelentette a külvilággal. Nekünk is nézni kellett, legyen szó Columbó felügyelőről, híradóról vagy rajzfilmekről, amiket közösen élveztünk. Illetve nálunk mindig világos volt. A kommunikációhoz fény kellett. A »kapcsold le a lámpát, mert drága!« — nálunk nem hangzott el talán sosem, az is lehet, hogy nekünk volt a legnagyobb villanyszámlánk a környéken…” — emlékszik vissza Gitta.
Nehezebb a beszédtanulás?
Abban az esetben, amikor hallássérült szülők halló gyerekéről beszélünk, felmerül még egy elengedhetetlen kérdés: hogyan tanul meg beszélni a gyerek? Megkönnyíti a helyzetet, ha a nagyszülők a közelben élnek, szoros a kapcsolatuk a gyerekkel, gyakran beszélnek hozzá, mesélnek neki, tanítgatják a szavak helyes kiejtésére. Ha azonban erre nincs lehetőség, akkor fontos, hogy a kicsi minél többet legyen közösségben, ahol — mintegy leutánozva másokat — megtanul beszélni. Azzal is megelőzhető, hogy a gyerekben rosszul rögzüljenek a szavak — és emiatt beszédhibás legyen —, ha úgynevezett segédszülőt fogadnak a gyerekhez, aki időnként jelen van a napi rutinfeladatok végzésekor, mint a fürdés, evés, játékok elpakolása, és amit a szülő elmutogat gyerekének, azt ő érthetően, helyesen artikulálva kimondja. Az, hogy siket szülők gyermeke beszédhibás lesz, nem törvényszerű. „Mint minden más terület fejlődését — a beszédfejlődést is — az egyéni adottságok mellett a külső tanult minták befolyásolják. Ha a védőnői hálózat alaposan kidolgozott protokoll alapján segítséget nyújt, akkor valószínűleg nem lesz probléma a beszédfejlődéssel. Fontos, hogy a kisgyerek minél többet érintkezzen halló társaival, tisztán artikuláló környezettel, erre az egyik legalkalmasabb és legtermészetesebb közeg a tágabb család halló tagjai, bizonyos esetben a bölcsőde, majd a későbbiekben az óvoda” — tette hozzá a szakértő.
