Budapest első kerületében, egy plébánia udvaráról nyílik a terem, ahol a környékbeli csoport rendszeresen találkozik. Minket is szívesen fogadtak, azzal a feltétellel, hogy a képeken senki nem lesz felismerhető és a készülő cikkben megváltoztatom a résztvevők nevét. Az anonimitás számukra nagyon fontos, hiszen egy olyan társadalomban élünk, ahol az alkoholizmus még mindig megítélés tárgya, annak ellenére, hogy halálos betegség. A sorstársközösség ereje azonban óriási segítség, hogy az érintettek letegyék és akár soha többé ne emeljék fel a poharat.
Szeszbe fojtott érzelmek
A gyűlés elején elhangzik a köszöntő, majd a résztvevők együtt olvassák fel felépülési programjuk 12 lépését, ami végigvezeti a tagokat az alkoholbetegség felismerésétől az önismereten át a tünetmentességig. Ma a 8. lépés, azaz a jóvátételre való felkészülés a téma. Mielőtt az önkéntes előadó belefogna a történetébe, érmeket osztanak, tapssal köszöntik azokat, akik egy hónapja, két hónapja vagy akár egy éve nem fogyasztottak alkoholt. Ezután a 40 év körüli férfi mesélni kezd.
„Géza vagyok, alkoholista – mutatkozik be, mire a többiek kórusban köszöntik. – 20 év aktív alkoholkarrier van mögöttem, amiből 15 csak sűrű massza. Ez idő alatt állandóan gondjaim voltak a családdal, a párkapcsolattal, a munkával, végül már a lakhatással is. 5 éve jött a mélypont, amikor úgy éreztem, minden mindegy, csak legyen vége. Bevonultam az elvonóra, és a terápia keretében kerültem először az Anonim Alkoholisták gyűlésére. Az itteni emberek sokkal jobban néztek ki, mint én. Volt köztük, aki már 5000 napja nem ivott, dolgozott, boldog párkapcsolatban élt, és ezt látva gondoltam először, ha ő megcsinálta, nekem is sikerülhet. A csoporterő nekem hatalmas erőt adott. Ami pedig a 8-as lépést, a jóvátételt illeti: a volt páromat sajnos annyit bántottam, hogy ma sem áll velem szóba, de írtam neki egy hosszú levelet, amiben bocsánatát kértem mindenért. Persze tudom, ez nem egyenlő a jóvátétellel, ezzel a helyzettel sok dolgom van még. Egy biztos: számomra ez a 8-as lépés az önmagamnak történő megbocsátásról is szól. Az önelfogadásom felépítéséről, az önszeretetről” – vallja Géza, aki már tinédzserként az érzelmei elfojtására használta az alkoholt.
Határok kontra határtalan ivás
A férfi megosztása után néhány perces csönd, majd szomorkás arcú, középkorú nő emeli a kezét, jelezve, szólni szeretne.
„Melinda vagyok, alkoholista – mutatkozik be. – Egy ideig elhanyagoltam a gyűléseket, de közben lelkiismeretesen haladok végig a pontokon. Jóvátétel… ezt én utazásokba csomagoltam. Már csak édesanyámnak tartozom közös nyaralással, de hamarosan az is meglesz. Anno én a megfelelési kényszerem miatt kezdtem inni, miközben kiszolgáltam mindenki igényét, otthon is, a munkahelyen is, és nem húztam határokat. Most próbálom, és persze az embereknek ez nem tetszik. Az anyósommal például sokkal jobban kijöttem, míg ittam, mert addig nem szóltam vissza. A határhúzás kemény meló. Ezért is vagyok itt újra, hogy töltődjek a történetekből. Nem akarok visszaesni.”
Hasonlóan érez Janka, az ötvenes éveiben járó édesanya. „Én is cuki megfelelési kényszerrel éltem, így amikor a 8-as ponthoz értem, csaknem kiírtam a Facebookra: jelentkezzen, akinek ártottam, mert nem jut eszembe senki! Persze aztán a szívem mélyére néztem, és egy nap megtalált az érzés: ha cselekedettel nem is, rosszindulatú pletykával, összeesküvés-elmélettel sokaknak szereztem nehéz perceket. Nekem a jóvátétel kérdésköréhez tartozik a megbocsátás is. Felszabadító volt, amikor sok év után felhívtam a volt férjemet, aki már kiitta magát az életből, hogy megbocsátok mindenért, és köszönöm neki a két csodás gyerekünket.”
Ítélkezéstől mentesen beszélnek
Az ötvenhez közeledő Iván boldog férj és két kamaszlány édesapja. Mint mondja, a házasságát az Anonim Alkoholisták közössége mentette meg.
„Mióta beléptem ide, egy kortyot sem ittam. Ennek már nyolc éve. Végighaladtam a 12 lépésen, és ezalatt új szenvedélyt is találtam, ami nem ártalmas: aktívan sportolok, és ez no meg a közösségi élet segített, hogy megteremtsem magamban a belső egyensúlyt. Ez persze állandó munka, és a figyelem egy pillanatra sem lankadhat. Egyszer sem csábulhatok el egy kupicára. Egy alkoholista sosem bízhatja el magát, mert ott akkor mindennek vége. A tünetmentes állapot fenntartása hihetetlen önfegyelem. Minden társamra, aki itt van, bárhol tart is az útján, büszke vagyok. Ahogyan arra is, hogy a feleségem és a lányaim még mindig szeretnek.”
Jó néhány hasonló történet hangzik még el ezen az estén, a csoporttagok szeretetteljesen, ítélkezéstől mentesen kapcsolódnak egymáshoz. Figyelem a huszonéves srácot és harmincas nőt, akik csöndben ülik végig a gyűlést. Eszembe jut, ahogyan róluk, úgy a teremben lévők többségéről sem gondolnám, hogy alkoholisták. Meg is jegyzem a mellettem tanyázó Ivánnak.
„Amikor idejöttem, én sem így néztem ki. Hónapokig tart, míg valaki ember lesz újra. Akik igazán rosszul vannak, azok még kint vívják a harcukat azért, hogy egyáltalán eljussanak a felismerésig, segítségre van szükségük. Aki itt van és itt is marad, az már jó helyen van, jó úton jár” – összegez mosolyogva, majd a jelenlévők körbe rendeződnek, megfogják egymás kezét, és elhangzik a záró békeima.
Kik ők?
Az Anomin Alkoholisták olyan világszerte önszerveződő közösség, akik megosztják egymással a tapasztalatukat, erejüket, reményüket, hogy közös gondjuk megoldódjon, és felépüljenek az alkoholizmusból. A tagság nem jár díjjal, de önellátók, és a tagok hozzájárulásaiból tartja fenn magát a közösség. Elsődleges céljuk józannak maradni és segíteni más alkoholisták józanodását. A legtöbb gyűlésük nyilvános, mindenki által látogatható. Időpontokról és helyszínekről itt tájékozódhatunk:
Fotó: Pintér Márta
