Riport

Százéves nyomódúcokkal dolgozik Sárdi János, az utolsó kékfestők egyike: az unokái kék papának hívják

Sárdi János nagynyárádi műhelyében régi, nyugalmas kézművesvilág fogad minket kézzel hajtható hengerekkel, fából ácsolt szárítóval, gyönyörű nyomóformákkal. Nem meglepően a mester keze kékes színekben játszik.

Fesztiválokon, nemzetközi találkozón is mindig a legnagyobb fotósláger a kék kezű mester, akit az unokái is kék papának neveztek el. Amikor ugyanis folyamatosan dolgozik, a festék beleivódik a bőrébe. A téli kényszerpihenő után most kezdődik újra a szezon, a festés nyári munka. „Tavasszal nagy a hajrá, amit télen összekészítettünk, ilyenkor kerül sorra. Most már lehet festeni, mosni, még hideg a víz, de már elviselhető” – meséli János.

Megígérte az édesapjának

„A családom nem ebből él, így én inkább afféle »hobbi-kékfestő« vagyok, nyugdíjasként folytatom édesapám mesterségét. Megörököltem tőle ezt a műhelyt, és megígértem neki, hogy vigyázok rá. De csak úgy tudok vigyázni, ha használom. Ha magára hagynám, megenné az idő.”

Sárdi János az ígéret mellett természetesen szívesen foglalkozik is a kékfestéssel, és gondja van rá, hogy minél többen megismerjék munkáját. Édesapja, idősebb Sárdi János legendás kékfestő volt, és szerencsésen hosszú élete során sikerült megtanítania mindent a fiának erről a mesterségről.

„Korábban is sokat segítettem apunak, amikor még aktívan dolgozott. Nehezen álltam neki, mert tudtam, csak olyan minőséget érdemes előállítanom, amilyet ő tud. De tanított engem, amíg csak élt, 2017-ig, mellette elleshettem a fogásokat. Magyarázott sokat, a végén már el is szundikált mellettem, de néha felnézett: »jó, jó, jól csinálod«. Mikor meghalt, nem volt kérdés, hogy viszem tovább.”

János sok nyomódúca apai örökség, több mint 100 évesek

Ahogy János 14 éves lett, és el kellett döntenie, mi legyen, nem tanulhatott kékfestőnek. A szocializmusban ez ugyanis maszek kategóriának számított. Így hát elment Veszprémbe vegyésznek, mert ott volt egyedül kollégiumi lehetőség. Hosszú éveken keresztül vegyészként dolgozott, de szerencsés összefüggés, hogy ez sokat segített a kékfestészetben is, ahol egyébként manapság kétféle technológia létezik, az egyik az indigós, a másik egy ún. indantrén módszer. Ez egy modernebb eljárás, a hatvanas évektől terjedt el nálunk is. Azok a családok, akik ebből élnek, kénytelenek ezt a gyors módszert használni. Az így készült anyag nem fog, nem szívja ki a nap, ezért kezdett népszerűbbé válni, mint a hagyományos. De a vegyész János addig kísérletezett, amíg sikerült olyan technológiát kifejlesztenie, hogy az ő  indigós festésű anyagai sem fognak. Ráadásul az indigós festéssel bármilyen árnyalatot lehet csinálni, világosabbat, sötétebbet is. A kékfestő sváb népviselet, az asszonyok mindennapi ruhája. János szándéka, hogy a hagyományos eljárást is megőrizze a jövőnek.

Ami régen titok volt, már nem az

Az előkészítő műhelyben a frissen vásárolt, hófehér vásznak egy üstbe kerülnek. A forró vízhez János félvödörnyi mosószódát ad, és egy órán keresztül főzi benne az anyagot. „Még ezek után is olyan lesz a víz színe, mint a méz, tehát mégiscsak maradt benne szennyeződés. A nagymamák nem véletlenül használták a szódás mosást – mosolyog. – Ebben is, mint mindenben, szeretném megtartani az eredeti technológiát.”

A kifőzés után következik a szárítás, majd egy vékony keményítőréteg, hogy egyenletes legyen a festés. A keményítés után is szárítani kell, utána jön rá a minta „ütése”, amit „tarkázásnak” is hívnak a szakmában. Nyomódúcokkal, mintafákkal dolgoznak. A formákat először egy masszába mártják, majd szép sorban rányomják az előkészített anyagra. A massza összetételét régen nagy titokban tartották, vérre menő küzdelmek árán. De ma már olyan kevés a kékfestő, hogy inkább segítik egymást.

Szárítás után tűnnek elő a minták a vásznon

„Azzal az öt műhellyel, amelyik még létezik Magyarországon, szó szerint baráti viszonyban vagyunk – mondja János. – A masszát én tízféle vegyszerből kutyulom össze, van, aki öt-hatból is megcsinálja. A nyomódúcok készítése külön szakma volt régen, az én gyűjteményem apai örökség. Ezek a dúcok több mint százévesek. A mintakészítők járták az országot műhelyről műhelyre, ott maradtak egy-két hétig, alhattak a mintázó műhelyben egy priccsen. Igazi művészek voltak.” És még csak ekkor jön a lényeg: a festés. A festőkádakba mártogatva nyeri el végleges színét az anyag, a szárítás során pedig előtűnnek a fehér minták, amelyeket a festék a titkos vegyszermassza miatt nem tudott befogni.

Kulturális és szellemi örökség

A hetvenes években a népdal, a néptánc feléledésével nagy divat lett a kékfestő anyag is. „De előtte keserves idők jártak, mert miután a svábokat a háború után kitelepítették, nem maradt vásárló. Annak idején még voltak tíz-tizenöt főt foglalkoztató kékfestő műhelyek az országban, mert a kék ruhát a magyar parasztemberek is szívesen viselték köténynek, munkaruhának – meséli János. – Aztán a kisebb üzemeket államosították, csak az ilyen családi műhelyek maradtak meg, mint a miénk, Baranya, Tolna, Somogy megyében. Ezeket nem piszkálta a politika. Apu éppen ekkoriban kezdte nagy hévvel. Makacs volt, ellenállt minden csábításnak vagy fenyegetésnek, hogy menjen inkább a Patyolatba, egy jó szakemberre ott is szükség van.”

Idősebb Sárdi Jánosnak sikerült átmentenie a kékfestészetet, és amikor jött a divathullám, ki is használta.

„A kékfestészetet elfogadták népművészetnek, így aztán hivatalosan is létezni kezdtünk. A 2000-es évektől nagyon sok népművészeti vásárt rendeztek, és csak azokat hívták, akiknek volt papírjuk erről. 2015-ben a magyar kékfestészet felkerült a magyar kulturális örökség listájára, 2018-ban pedig az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. „Kár, hogy a fiaim nem folytatják – mondja János – a háromból kettő közgazdász, egy pedig sportmenedzser.”

Júliusban fesztivál!

Július utolsó hétvégéjén tartják a 23. Országos Kékfestő Fesztivált. Sárdi János kezdettől benne van a szervezésében. Tavaly A kékfestészet csodái címmel hirdettek pályázatot szabás-varrást vállaló hölgyeknek. János adja hozzá az anyagot, június végén hozzák a megvarrt ruhákat. „Komoly szakmai zsűri értékelése alapján díjazzuk és a kékfestő fesztiválon be is mutatjuk őket. Tavaly 42 ruhát mutattunk be, idén a duplája lesz. Nagyon jó érzés, amikor az általam elkészített anyag ruhaként új életre kel.”

Fotó: Ambrus Marcsi