A tavaszi és nyári időszakban sokan kutatnak nyaralások után, alaposan átböngészve a különböző szálláshelyek ajánlatait. Természetesen mindenki megnézi, milyen szolgáltatásokkal csábítanak a panziók és a szállodák, és persze az is rengeteget nyom a latban, hány pontra értékelik az emberek az adott helyet. Barry Schwartz amerikai pszichológus megfigyelte, hogy a látszólag végtelen számú választási lehetőségre kétféleképpen reagálnak a keresők. Az „elég jót”, más néven a kielégítőt szívesebben választják azok, akik nem szeretnék a szabadidejüket a több száz termékismertető olvasásával eltölteni. Míg a maximumra törekedők rengeteg felesleges időt töltenek a böngészéssel, mégsem lesznek elégedettebbek, boldogabbak a végső döntés után.
Hol marad a saját személyiségünk?
A szakember ez utóbbi csoportot megvizsgálva arra jutott, hogy bár a maximalisták gyakran jobban teljesítenek a munkahelyükön – ebben az értelemben a magas színvonalú munkájuk kifizetődik –, mégis rosszabbul érzik magukat a bőrükben. Ez a típus hajlamosabb a depresszióra és a negatív társadalmi összehasonlításra. Sajnos a „2024 legjobb porszívója” vagy „a világ legmenőbb cipője” címszavak is azt sugallják, hogy a maximalizálók világában élünk, és ezek az impulzusok arra sarkalnak minket nap mint nap, hogy a legjobbra, a legtökéletesebbre törekedjünk, legyen az bármi is az életünkben. Nyomon követhetjük, hány lépést tettünk meg egy nap, az alvási ciklusunkat, a testsúlyunk BMI-jét, felmérhetjük a közösségi médiában való elkötelezettségünket, és megszállottan figyelhetjük a munkahelyi teljesítménymutatónkat. Olyannyira elveszhetünk azonban ezekben a számokban – miközben a tökéletesre törekszünk –, hogy saját magunk, a személyiségünk, a valódi vágyaink teljesen háttérbe szorulnak. Ha egy kicsit is mélyebbre nézünk magunkba, könnyen rájöhetünk, hogy a legjobbra való törekvés egyáltalán nem biztos, hogy valaha is boldoggá tett minket.
Mi is ér többet?
Avram Alpert Az elég jó élet című könyvében azt állítja, hogy a személyes nagyságra való törekvés és az egyenlőtlen társadalmi rendszerek a világ számos bajának okozói. Úgy gondolja, hogy a túlfogyasztás és a környezet pusztulása, a látható egyenlőtlenségek és a növekvő boldogtalanság fő okozója az a verseny, amit a társadalmak diktálnak egymás felé. Vagyis minden arról szól, ki lesz a legjobb. Lefordítva: ki ér többet? Alpert úgy véli, hogy ahelyett, hogy a csúcson elhelyezkedő helyekért küzdenénk, mindannyian jobban tennénk, ha elhagynánk ezeket a beidegződéseket, és ne a gazdagság, a hírnév vagy a hatalom érdekében műveljük a tehetségünket, hanem csak azért, hogy a saját és mások életét szebbé tegyük. Ideális esetben az olyan tulajdonságokat, mint a kedvesség és az empátia ugyanolyan értékesnek kellene elismernünk, mint a tudományos vagy kreatív zsenialitást.
Az „elég jó” típus élvezi is az életet
Jelenlegi helyzetünkben egy ilyen világ csak távoli álomnak tűnhet. 1965-ben az Egyesült Államokban a vezérigazgatók 21-szer annyi pénzt vihettek haza, mint az átlagos dolgozók – ma már ez jóval többre rúg. Mit üzen ez nekünk? Azt, hogy az üzleti felső vezetők többet érnek a többieknél, pedig a siker mindig együttes erőfeszítés, a különböző készségekkel és képességekkel rendelkező, együttműködő emberek diadala. Ugyanez igaz a politikára, a tudományra, a művészetre vagy a sportra is. Képzeljük el, mennyire másképp nézne ki a társadalmunk, ha mindenkit megfelelően elismernének, és nem csak a legmagasabban álló részesülne kitüntetésben. Ráadásul ezek az illetők egyáltalán nem boldogabbak a többi alkalmazottnál, a kevesebbet kereső munkatársak tömegénél. Mert míg az „elég jó” élvezi és éli az életét – akkor is, ha esetleg több pénzre és elismerésre vágyik –, barátságokat, értékes emberi kapcsolatokat köt és tart fenn, addig a „maximumra törekvő” csak azzal tud foglalkozni, hogy mindennap a legjobb legyen.
Az együtt létezés öröme
Ugyanez igaz a szülői szerepre is. Egész este a legjobb gumicsizma után kutattunk az interneten, hiszen a mi gyerekünk csakis azt érdemli? De közben hol voltunk a kicsi életében, ő mit látott belőlünk? Amíg mi három órán keresztül válogattunk, véleményeket olvastunk, addig nem tudtunk vele játszani, foglalkozni, babusgatni. Jó szülőnek vagy barátnak lenni nem a teljesítményről szól, hanem az együtt létezésről: ott lenni, kedvesnek lenni, önmagunk lenni. Valóban odafigyelni a másikra, és szeretni őt. A pszichológusok azt mondják, hogy a maximalista szülők hajlamosak ugyanolyan világnézettel sújtott gyermekeket nevelni, pedig könnyen meg lehetne törni ezt a körforgást. Még ha nem is tudjuk teljesen elfogadni a saját hibáinkat, egy kis empátiával és igazi odafigyeléssel rájöhetünk a gyermekeink valódi szükségleteire, és ezzel hozzájárulhatunk az egészséges lelki fejlődésükhöz.
Önvád helyett részeredmények
Lehet, hogy elhatároztuk, hogy mostantól többet fogunk mozogni, egészségesen étkezni, belevágni valamilyen önfejlesztő hobbiba, megcélozni egy magasabb beosztást, többet spórolni és a legjobbat kihozni magunkból. Félreértés ne essék, ezek mind nagyon fontos elhatározások, de ha mégsem sikerül az összes célt elérni, vagy még csak a közelébe sem jutunk, az önvád helyett inkább nézzünk mélyen magunka. Biztosan mindent egyszerre kell elérnünk? Tényleg a maximumra kell törekedni? Mi van, ha a részeredmények, az elég jó is szebbé, elégedettebbé teszi az életünket?
Szöveg: Sinkó Edit
Fotó: Adobestock
