Emlékszem, gyerekként gyakran nézegettem a Petőfi Sándorról készült „fényképet”, pontosabban a dagerotípiát. Talán akkor gondolkoztam el először azon, hogy ez a kis eszköz képes megőrizni azt, ami idővel elhalványulna, vagy egyszer csak eltűnne az emlékeinkből. Így nézhetem ma is drága szüleim, nagyszüleim arcát, a mosolyukat – mintha még mindig itt lennének.
A leggyakrabban az utazásaimon fotózok, lelkesen megörökítem a pillanatokat, és hazahozom őket magammal. Nemrég olvastam egy gondolatot:
„Vég nélkül kattogtatnak a fényképezőgépükkel, de nem látnak. Nem látják meg a szépséget… A fényképezőgép emlékezik, az emberek pedig attól tartanak, hogy ők maguk nem fognak…” (Barbara Erskine: Suttogás a homokban)
Nyitva tartom a szemem
Szerencsére nem tartozom ebbe a kategóriába. Nem csukom be a szemem, épp ellenkezőleg, nagyon is nyitva tartom. Amit látok, először a szememmel „fotózom le”, és csak azután emelem fel a gépet, ha úgy érzem, érdemes. A minap a kezembe került egy kopott kis doboz.
Tele volt ötvenkét évvel ezelőtt, 1974-ben készült fekete-fehér fotóval. A Tallin–Moszkva útvonalon kísértem egy „Barátság vonatot”. Ahogy sorra nézegettem a képeket, felidéződtek az út pillanatai, a látnivalók. A csoportképeken az útitársak arcát figyelve egészen különös érzés fogott el, mi már találkozunk…
Szó sem volt „művészetről”, egyszerűen csak megörökítettem azt, amit láttam. De a képek segítettek emlékezni. Hát nem ezért fotózunk mi, hétköznapi, laikus emberek? Hogy ne csak a szemünkkel őrizzük meg a pillanatot, mert az bizony idővel elhomályosul.
Olvasd el ezeket is!
Az első Pajtás
Az első fényképezőgépem egy Pajtás volt. Kis „őskori” szerkezet, huszonnégy kockával – nagyon meg kellett gondolnom, mire „pazarolom” el őket. Később, felnőttként gyakran kölcsönkértem apukám FED fényképezőgépét, már az is nagy kincsnek számított.
Ahogy teltek az évek, egyre korszerűbb – de nem feltétlenül drágább – gépek kerültek a kezembe. Majd megjelentek a színes képek is.
Sosem felejtem el, az első kínai utazásomra 1987-ben két gépecskét is vittem magammal. Egyszerűek voltak, könnyen kezelhetők. És mit ad isten, szinte egyszerre romlott el mindkettő.
Sírtam a tehetetlenségtől
Ma is látom magam előtt, ahogy az ágyon ülök, és sírok a tehetetlenségtől, mi lesz most, hiszen még az út elején járunk, annyi szépség vár. Végül a barátainktól kölcsönkaptam egy kis gépet, így sikerült sok kedves pillanatot megörökítenem ezen az utazáson is.
Sok utazás, rengeteg papírfénykép. Több nagy dobozban lapulnak, gondosan csoportosítva. Jó néha elővenni őket, nézegetni, emlékezni. Aztán egyszer csak jött a digitális világ, ami alól én sem tudtam kivonni magam. Az előnyei nyilvánvalók voltak, nem kellett spórolni, nem kellett izgulni az előhívás miatt.
MIndent meg akartam örökíteni
Átszakadt egy gát, és már mindent meg akartam örökíteni. Amikor utazom, szinte mindig a kezemben a gép, nehogy lemaradjak valamiről. Minden érdekel, mindent haza akarok hozni. Egy-egy útról 2-3 ezer képpel jövök haza!
Csakhogy ami a digitális fotózás előnye, az nekem egyben a hátránya is lett. A rengeteg kép bekerül a számítógépem egy-egy mappájába, és sajnos ritkán veszem elő őket, hogy csak úgy nézegessem. Nemrég az utazós könyvemhez sok képet kellett válogatnom, és bár kevés időm volt, mégis rendre órákra belefeledkeztem: jé, itt is jártam, jé, ezt is láttam?!
És akkor értettem meg valamit. Nem az a fontos, mennyi képet készítek, hanem az, hogy néha megálljak, hogy újra átéljem.
Mert a fénykép nemcsak emlék, hanem híd a múlt és a jelen között.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudod elolvasni.
Fotó: archív
