A kerek évfordulót hol máshol ünnepelte volna, mint a Játékszínben, ahová úgy járt dolgozni, mintha hazament volna. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznőt 90. születésnapján köszöntjük.
„Bank Tamástól, az igazgatótól ajándékba kaptam, hogy a teátrumban ünnepelhessek a barátaimmal és a pályatársaimmal. Nekem adta azt a napot, hogy akiket kedvelek, vagy akiket szeretnék, azokat meghívhassam. Ez mind meglepetés volt, nem is kívántam volna, hogy őszinte legyek, mert mindig félek az ilyesmitől. Soha nem lehet tudni, hogy valaki csinál egy jó viccet, amitől az embernek a haja az égnek áll.
De hát csak egyszer vagyok 90 éves, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben.”
„A kezelőorvosomat is meghívtam a bulimba”
A gálaestet barátnője, Zsurzs Kati rendezte.
„Régi ismerősöket, barátokat hívtam meg, például a kezelőorvosnőmet, akihez az ízületi gyulladásommal mindig rohantam. ’Juditka, segíts rajtam!’ – mondtam neki mindig sietve, ő pedig adott ilyenkor egy szurit, majd próbáltam tovább, amikor még aktív színésznő voltam. És természetesen azokat a kollégákat is meghívtam, akikkel együtt játszottam, többek között Bencze Icát, Détár Enikőt, Kökényessy Ágit, Nemcsák Károlyt, akivel már a Szomszédokban is együtt dolgoztunk.
Szép időszak volt az is, fontos része az életemnek.
Szinetár Miklós pedig az egyik díszvendégem volt a születésnapomon, ő volt az osztályfőnököm a főiskolán. Azért ez nem akármi, ugye? Remek tanár volt, máig csodálatos ember. Boldog vagyok, hogy ő tanított, és persze a felesége, Hámori Ildikó is nagyon kedves számomra” – mondja a színésznő, aki hivatásától egészségi állapota miatt fájó szívvel elbúcsúzott.
„A nagy betegségem és a műtétem után még játszottam, de elveszítettem a stabilitásomat. Tudomásul kellett vennem, hogy ez alkalmatlanná tesz arra, hogy színpadra lépjek, úgyhogy mindenképpen le kellett zárnom.
De hát 90 éves vagyok, és 66 év a színpadon… azt hiszem, ez azért elég.”
Még több hírességről olvasnál?
„Hatvanhat évig a színház volt az életem”
Nem tagadja, eleinte félt a visszavonulástól, ám ahogy egész életében, most is a humorérzéke és a pozitív hozzáállása segítette át a nehézségeken.
„Világéletemben azt hittem, ha abba kell hagynom a pályát, akkor belehalok, hiszen az életemet jelentette. Nem úgy mentem a színházba, hogy ’jaj, Istenem, játszanunk kell’, hanem éppen ellenkezőleg: ’jaj, de jó, hogy ma játszom!’
Boldog voltam, hogy odamehetek, és azt játszom, amit játszom.
Még azt a darabot is megszerettem, ami eleinte nem volt kedvemre való, mert csak így tudtam úgy dolgozni, ahogy szeretek: hogy jól érezzem magam” – meséli.
„Ez a hozzáállás bejött egész életemben, és hála Istennek, a kollégák is szerettek velem játszani, többnyire. Biztos volt ellenségem is, hiszen azt nem gondolhatjuk, hogy ilyen nem létezik. Meg persze irigyei is akadnak az embernek, de én nagyon jól éreztem magam a színházban, mert megteremtettem magamnak azt a légkört, ahol szeretek lenni, és mindenkivel úgy viselkedtem, hogy örüljenek nekem. Ez nagyon sokat jelentett, mert mindenhol örömmel fogadtak, és fogadnak a mai napig.”
„Szeretek adni magamra, öltözködni”
Az öröm az ürömben, hogy lányával viszont sokkal gyakrabban találkozik, mint amikor folyamatosan színházban játszott.
„Jól telnek a napjaim, olvasgatok, de már többnyire csak képeslapokat és érdekes cikkeket a kollégákról. A szemem is fáj, nem bírom már este a sok olvasást. Lemegyek néha, sétálok a ház körül, kimegyek a folyosóra, szóval azért levegőzöm, de a lányom gondoskodik rólam: bevásárol, főz rám, sok mindent megcsinál, úgyhogy ilyen gondom nincs.
És élvezem, hogy tulajdonképpen jól vagyok, mert fájdalmam nincs.
A gyógyszereimet szedem, ellenőrzésre járok, onkológiai vizsgálatra havonta egyszer, de minden alkalommal olyan bánásmódot kapok, hogy le a kalappal” – mondja Erzsi, miközben szóba kerül, hogy a koronavírus-járvány alatti bezártságot úgy vészelte át, hogy otthon csinos ruhában bújva pezsgőzött. Ilyet már nem csinál, de annak örül, ha szépen felöltözhet, már csak azért is, mert a fogyása óta alig jó rá valami.
„Szeretek adni magamra, az öltözködés hozzátartozik az életemhez, ugyanakkor ma már nehézkessé vált, mert több mint 30 kilót fogytam. Lóg rajtam minden, ezért meg kellett igazíttatnom néhány ruhámat. A sminket viszont nem szeretem, valóságos üldözöttnek érzem magam, ha például egy stúdiófelvétel miatt ki vagyok kenve. A 90 éves bőr 120-nak néz ki.
Azt, hogy telnek az évek, tudomásul kell venni, mert ez is az emberi sors. Mondják, hogy az boldog sokáig, aki ezt el tudja fogadni. Én is így teszek. A ráncokat is el kell fogadnom, mert ez is én vagyok.”
Könyvet írtak róla
Óriási boldogság számára, hogy nemrégiben megjelent a róla szóló önéletrajzi könyv, amely máris akkora siker lett, hogy újra kellett nyomni.
„A sors keze lépett közbe, hogy ne érezzem annyira a hiányát, hogy már nem játszom. A könyv valóban átsegített a nehézségen, már nem érzem azt a fájdalmat, amit éreznék, ha egyszerűen lehúztuk volna a rolót, és többé nem beszélnénk róla. A könyv nemcsak szórakoztató, hanem korrajz is: átéltem a háborút, az ’56-ot, a kommunizmust, a rendszerváltást.
Nagy boldogság volt, hogy beszélhettem az életemről, a családomról és azokról a kollégáimról, akiket nagyra tartottam, és akik már nincsenek velünk. Gobbi Hildáról, Komlós Juciról, Schubert Éváról és még sokakról, akik fantasztikus színészek voltak. Komlós Juci például már gyerekkoromban álmaim álma volt. Tulajdonképpen ezért is vállaltam el, hogy emlékezhessek ezekre a csodákra.”
Fotó: Birton Szabolcs, Bognár Bogi, Olajos Piroska, archív
