Szinte az egész életét megírta: gyerekkoráról olvashattunk az Ókútban, fiatal éveiről a nyolcvanöt éves korában papírra vetett Für Eliseben, felnőtt életéről Az ajtóban. Azt hihettük, mindent tudunk róla, ám ő maga vallotta be egy kései könyvében:
„mindent, ami történt, beleépítettem regényekbe, színdarabokba. Olykor aggaszt is, hogy ami velem és köröttem valaha megesett, és amit én annak a nyersanyagából alkottam, aligha különíthető el. Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban.”
Rajongói nagyon várták, hogy megírja ifjúsága fontos eseményeit a Für Elise folytatásában, ahogy ígérte is, de erre sajnos már nem kerülhetett sor.
Mesevilágban töltött gyerekkor
Debrecenben jött a világra, a szenvedélyesen szeretett várost regényeiben és drámáiban is megörökítette.
„Sehol se láttam többé olyan fényű csillagokat, mint ahol születtem.”
Szülei eltértek a korabeli polgári társadalom szabályaitól, bár lázadásaikat nem vitték soha a nyilvánosság elé, megbecsült tagjai voltak a városnak. Imádott gyereküket azonban szabad szellemben nevelték, segítették fantáziája kibontakozását, édesapja latinul társalgott vele. Hatalmas műveltségükkel, játékos kedvükkel csodavilágot varázsoltak kislányuk köré. A sok gazdag rokon és városházi úr között ők voltak a lesajnált szegények, bár a húszas évek Magyarországában sokan küszködtek nehézségekkel. Egyszer egy jóindulatú rokon elvitte az alig néhány éves sovány kislányt, hogy felhizlalja, de az övétől idegen világban annyira rosszul érezte magát, hogy kisollóval felvagdosta egy értékes ülőgarnitúra vadonatúj huzatát – tudta, hogy így rögtön hazaviszik miatta. Otthon nem büntették meg érte. Máskor meg bolondnak nézték a szülőket, mert a látványtól elvarázsolódott gyereknek „odaajándékozták” Tihanyt.
Baracklekvár esküvői vacsorára
Egyetemistaként a nyarait Bécsben töltötte, itt kinyílt előtte a világ. Még vőlegénye is lett, de a kapcsolat aztán megszakadt, hiszen közben kitört a háború. A felszabadulás után fiatal értelmiségi barátai invitálták Budapestre, abban bízva, hogy együtt új világot építhetnek a háború romjain. A kulturális minisztériumba került. Ekkor még verseket írt, számontartották az új nemzedék köreiben, Nemes Nagy Ágnessel, Weöres Sándorral, Vas Istvánnal együtt. Folyóiratot indítottak Újhold címmel, és abban a három évben, 1945 és 1948 között, amikor még szabadabb volt a politikai élet, lelkesen építették jövendő pályájukat. Ebben a lázas időszakban ismerkedett meg élete szerelmével, Szobotka Tiborral. Egy fogadáson találkoztak először. Így írt erről:
„Fogalmam se volt róla, ki lehet, pillantásaink egybekapcsolódtak. Én sose hittem, hogy van ilyen, kinevettem, aki azt írta vagy állította, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden – velem akkor ez történt. Csak álltam, néztem rá, és minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemben.”
Összeházasodtak, esküvői vacsorájuk egy üveg baracklekvár volt, mert az ifjú feleség elfelejtett gondoskodni az ételről, de ahogy az esküvői szertartás formaságain, ezen is csak nevettek. Házasságuk harmincnégy évig tartott.
Tíz év kényszerű csendre ítélve
Ahogy a politikai helyzet komorodott, úgy vált egyre nehezebbé Szabó Magda és Szobotka Tibor sorsa is. Az írónő első két verseskötete alapján már ki volt jelölve egy akkor rangos irodalmi díjra, amit az utolsó pillanatban visszavontak tőle.
Nemsokára el is bocsátották a minisztériumból, akárcsak férjét a Magyar Rádióból, ahol műsorfőtitkárként sikeres pályát futott be. A fiatal írónemzedék legtöbbje hallgatásra kényszerült, fordításokból élt. Szabó Magda tanár lett, Szobotka nyomdai korrektor. Tíz évig nem jelent meg tőlük semmi. Az iskolában is egyre népszerűbb tanárnőről senki nem tudta, hogy miután minden munkáját elvégezte, otthon regényeket ír. Ezért az ötvenhatos forradalom után, amikor enyhült a légkör, kész műveket vett elő az íróasztalfiókjából. 1958-ban jelent meg a Freskó és a Mondják meg Zsófikának, 1959-ben Az őz, majd a Disznótor. Évről évre a jobbnál jobb regények: a Danaida, a Katalin utca, A szemlélők, a Régimódi történet (amely az édesanyja életét dolgozta fel, megindítva ezzel a családregények folyamát), Az ajtó, A pillanat, végül a Für Elise.
Az olvasók az első perctől imádták minden sorát, a kritikusok gyakran fanyalogtak hagyományostól eltérő írói módszere, belső monológjai miatt, de a siker megállíthatatlan volt: Szabó Magdát külföldön is felfedezték. Boldog évek következtek. Ekkor már Szobotka regényei is megjelentek, enyhítve az írónő lelkiismeret-furdalását, aki tehetségesebbnek tartotta a férjét magánál.
A külföldi népszerűség miatt sokat utazhattak már a hatvanas években is, 1978-ban pedig befutott a legnagyobb elismerés, a Kossuth-díj. Személyes útirajzai (például a Zeusz küszöbén) házasságuk hétköznapjait is megjelenítette. Az Abigél, különösen a belőle készült tévésorozat máig közönségkedvenc.
Ám 1982-ben Magdát súlyos tragédia érte: hosszas és keserves betegeskedés után meghalt Szobotka Tibor. Halála örök seb maradt, pedig még negyedszázadot élt nélküle, és gyászmunkaként megírta a Megmaradt Szobotkának című könyvet. A rendszerváltás viszontagságai után (az írónőt az előző rendszer kegyeltjének bélyegezték, sok korábbi kedvezménye megszűnt), a kilencvenes évek végétől újra felívelt a népszerűsége, és 2003-ban még az egyik legnagyobb francia irodalmi kitüntetéssel a Femina-díjjal jutalmazták. Szárnyára kapta a világhír, még a színésznő Sophie Marceau-nak is ő lett a kedvenc írója. Szabó Magda egyre többet utazott, szerepelt, nem maradt ideje ígérete beteljesítésére. Kerepesi otthonában, egy könyvvel a kezében, olvasás közben érte a halál.
Fotó: Kádár Kata, Mti, Archív
