A snorkelezés, könnyűbúvárkodás a turisták kedvelt sportja. A sekély vízben úszkálni egy színes korallzátony körül csodálatos élmény. Így érzett Hámory Dorka is, amikor Dominikán, az alig csípőig érő vízben nézelődött, majd egyszer csak észrevette, hogy eltávolodott a zátonytól, nem ér le a lába, és bárhogy próbál partra úszni, nem sikerül.
Egymás után kerültek bajba
„Ha erről beszélek, még mindig remegek – kezdi a történetet Dorka. – Tudtam, hogy a zátonyon kívül nagy a hullámzás, és veszélyes ott lenni, eszemben sem jutott arra menni. Akkor éppen egyedül voltam a vízben, a férjem és a kirándulócsoport a parton, messze ahhoz, hogy a segélykiáltásomat meghallják. Hiába úsztam kifelé, a hullámok ereje visszaszippantott, össze-vissza dobált a víz. Arra gondoltam, most akár meg is halhatok. Aztán pedig arra, ez kizárt, hiszen nekem férjem van, gyerekeket szeretnénk, élnem kell. Próbáltam nem hagyni, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, integetni a többieknek, közben pedig nem vizet nyelni.”
Dorka nem is tudja, mennyi ideje küzdött a vízben, amikor a partról észrevették, hogy életveszélyben van. Az egyik helyi túravezető és még három férfi, köztük Dorka férje azonnal a vízbe vetette magát.
„Gondolkodás nélkül úsztam befelé a helyi srác után, aki jól ismerte az óceánt, annak természetét, és a rutinjának köszönhetően ki tudta hozni Dorkát az örvényből – veszi át a szót Pajor Levente. – Immár megnyugodva, a vízből figyeltem, ahogy ketten felkapaszkodnak a korallszirtre. Ekkor azonban észrevettem, hiába úszok, nem haladok kifelé, sem én, sem a másik srác. Csapdába estünk a hullámok között, és mivel senki nem jött utánunk, jó ideig azt hittük, nincs kiút.”
Dorka mindeközben a parton realizálta: ő végre kint van, most férje került a halál torkába. „A helyi fiú, miközben kimentett, súlyosan megsérült a korallszirten. Kezéből, lábából ömlött a vér. Könyörögtem neki, menjen vissza a férjemért, de azt mondta, olyan rosszul van, hogy ha visszamegy, mindannyian a vízbe vesznek” – idézi fel Dorka a számára legnehezebb pillanatokat.
Megmentették még egy fuldokló életét
Levente mindeközben küzdött az életéért a vízben, ami nem eresztette őt. A helyzetet tovább nehezítette, hogy az egyik fiatalember, aki szintén bent rekedt, pánikba esett, belékapaszkodott.
„Ordított mellettem, hogy segítsek, miközben magamat is alig tudtam a felszínen tartani. Lepörgött előttem az életem filmje, majd egyszer csak elfogott egyfajta váratlan nyugalom, és elfogadtam, ebbe most lehet, hogy belehalok, de amíg ez nem történik meg, mindent megteszek, hogy életben maradjak, és segítsek a többieknek is. Az volt az első fontos döntési pont, hogy mihez kezdjek a sráccal. Tudtam, ha hagyom, hogy továbbra is rajtam csimpaszkodjon, mindketten meghalunk. Ha viszont találok megoldást, neki is segíthetek. Így hát elúsztam mellőle. Rettenetes érzés volt egyre távolabbról hallani a segélykiáltását, de közben muszáj volt megnyugodnom és gondolkoznom. Elkezdtem figyelni a hullámok viselkedését, azt, hogy miként reagálhatok a víz erejére, mozgására. Rájöttem, ha akkor, amikor két hatalmas hullám egymásra törik, elkezdek úszni, talán pont annyival közelebb kerülök a korallszirthez, hogy meg tudok kapaszkodni benne. Türelmesen vártam a megfelelő pillanatra, amibe beletehetem minden megmaradt erőmet. El is jött, sikerült elérnem a zátonyt. Olyan volt, mintha száz sündisznót ölelnék, de szorítottam magamhoz a fájdalmat, nehogy a víz ereje visszahúzzon, mert ez jelentette a menekülésem.”
Mi az a szakítóáramlat?
Évente több mint 100 fürdőző leli halálát a gyors mozgású vízáramlatban, amely Dorkát és Leventét megtalálta – a jelenség az egész világot érinti. A szakítóáramlatokat hullámtörések hozzák létre, olyanok, mint különálló, örvénylő folyók a part közelében. A gyanútlan úszókat derékig érő vízből is pillanatok alatt a nyílt tengerre, óceánra sodorják. Szakértők szerint aki megérti a szakítóáramlat működését, az a pánik ellenére is higgadtan várja, hogy a természet valahol – párhuzamosan a parttal – kidobja belőle, ami után sikeresen elhagyhatja a vizet.
Katartikus pillanat volt, amikor Dorka és Levente a parton újra találkoztak, de a kálvária még mindig nem ért véget. Ugyan a korábban fuldokló férfi a hullámokra felfekve valahogyan kijutott a partra, még mindig volt egy túravezető, aki bent küzdött az életéért. A helyiek a történtek után nem mertek érte bemenni. Levente vízicipőt húzott, visszament az óceánba, és a korallszirtbe kapaszkodva addig tartotta a lelket benne, és kiabált neki, mikor ússzon, mikor pihenjen, hogy végül a partra tudták húzni.
„Nem sokkal később megérkeztek a mentők és a rendőrök. Mi ketten csak ültünk a parton és bámultunk egymásra, még a szerzett sebeink miatti fájdalmat is csak másnap kezdtük érezni az adrenalinsokktól” – emlékszik Dorka.
A házaspár sokat tanult a történtekből. „Nem a veszélyt kerestem a térdig érő vízben, mégis sokáig magamat okoltam a történtekért. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy akik utánam jöttek a vízbe, beleértve a férjemet is, akár meg is halhattak volna. Akkor én sem akartam volna kijönni… Rájöttem, még a legapróbb döntéseink is hatással lehetnek mások életére. Többé egész biztos, hogy nem megyek egyedül nyílt vízbe, mondják bármilyen biztonságosnak is” – summáza Dorka. Mire Levente hozzáteszi: ezen a partszakaszon az akkor velük lévő helyiek sem láttak ilyen örvényt soha.
Fotó: Pintér Márta, Adobestock, Privát
