Érkezéskor megkérdezi, lesegítheti-e a kabátom. Majd azt is, hogy mire hívhat meg. Végül érdeklődni kezd, mi van velem, és kérdésekkel bombáz, olyannyira, hogy végül figyelmeztetnem kell, én készítek interjút vele. Kis mosollyal azt feleli, nem tehet róla, így van bekötve, mert élete minden pillanatában anyagot gyűjt egy soron következő írásához.
Édesanyja depressziós volt
„Mit tudom én, van-e egyáltalán saját személyiségem, szerintem nincs is – kezdi elgondolkodva. – Négyéves korom óta úgy élem az életem, hogy más emberek személyiségébe bújok, néha két-három évre, és velük, általuk élek. Így az, hogy hallgatok és figyelek másokat, a lételememmé vált. Többnyire társaságban is csöndes szemlélődő vagyok, persze, ha kérik, mesélek, de nálam az alaphelyzet mindig az, hogy a másik ember érdekel. Csecsemőkora, iskolásévei, szerelmei, életének buktatói, fordulatai. Így működtem annak idején televíziósként is a Lehetetlen?! című műsoromban. Introvertáltan. Utólag kivágtam magam a felvételből, amennyire csak lehetett. Keveset láttak, keveset beszéltem, talán ezért tűnhetett úgy, hogy dölyfös vagy nagyképű vagyok, nem ereszkedem le a beszélgetőpartneremhez, pedig a háttérben valójában az állt, hogy ő érdekelt, nem önmagam.”
Gyakran előfordult, hogy zárkózott természetét félreértették, de hamar letette az ebből fakadó megfelelési kényszert. „Már nagyon régen nem akarok másoknak imponálni – meséli. – Anyámnak szerettem volna, de neki kevéssé lehetett, mániás depressziós volt. Az apám 14 éves koromban leültetett, azt mondta, én krepa vagyok a szívem miatt, és most anyád is kikészült, tehát holnaptól te vagy a családfő. Majd elém tolta a csekkeket és némi pénzt. Szerencsére nem sokkal később megalakult a Gerilla zenekar, amivel szépen kerestünk, így nem ment csődbe a család. Később szerettem volna még imponálni a mestereimnek, Mándy Ivánnak, Gáll Istvánnak és Örkény Istvánnak, utóbbi néhány írásomat ceruzával, kávéházi asztaloknál javította. Később persze tetszeni akartam életem fontos nőinek is, de belül alapvetően megmaradtam magányos bozótharcosnak, aki mindent megold egyedül, és ha támadják, állja az ütéseket.”
Nagyon bántja az antiszemitizmus
Vámos Miklóst eléggé megrázta az eset, amikor néhány éve egy tévéfelvétel után műsorbéli íróvendégével evett egy étterem teraszán valahol, és észrevették egy üres reklámplakát helyén a nevét egy listán, ahol az „ávós” és a „zsidó” volt a két legválasztékosabb kifejezés. Nem csoda, hogy a támadás szóról most is erre a helyzetre asszociált.
„Durva támadások értek azért, mert egyszer valakik úgy döntöttek, zsidó vagyok – mondja. – Technikailag ez igaz, de gyakorlatilag nem. 17 évesen tudtam meg, hogy vannak zsidók a felmenőim között. Különben is, én nem zsidó vagyok, hanem értelmiségi, több nyelven beszélő író, és ez fontosabb, mint az, hogy kik voltak az őseim. Amúgy őseinket annak idején Szibériából náluk harciasabb népek taszítottak nyugat felé. Útközben a legyőzött népek lányait és asszonyait őseink megerőszakolták, és/vagy feleségül vették. A több száz éves huzavona alatt, mire ideértünk, rengeteg más néppel keveredtünk össze. Vajon hányan élhetnek köztünk ma az eredeti, Szibériából elindult magyarok leszármazottai? Itt mindenki fél- vagy negyedvér, már csak ezért is nevetségesnek tartom a magyarkodást. Ezt megírtam a Hattyúk dala című regényemben, amely azonban nem érte el a kívánt hatást az antiszemitizmus kérdésében. A zsidózás nem csökkent, sőt. Szerencsére az olvasók szeretete teremtett egy kis szigetet nekem. Talán nem is olyan kicsit. Hátha van akkora, mint Madagaszkár” – mosolyodik el.
Nyugalmat hozott az életközepi válság
Igazi önbizalomra akkor tett szert, amikor a 80-as években, a vasfüggöny mögül kikerült Amerikába, és ott is képes volt megállni a helyét. Mint mondja, soha jobbkor nem történhetett volna ez vele, mint az életközepi válság idején.
„A Yale Egyetemen töltött évek nagyon izgalmasak voltak. Egy ilyen kis hülyegyerek Budapestről angolul tanít írni színházi és filmes szakembereket. Noha még nem is beszéli elég jól ezt a nyelvet. De hamar belejöttem. Írtam újságba, csöndestársként filmet is. Amikor 35 évesen, az életközepi válságnál megállunk, mint a havas úton egy autó, majd megfordul és a lámpája visszavilágít az addig megtett útra, az introvertáltaknak kicsit könnyebb lesz. Úgy érzik, hm, eddig nem történt olyan nagy baj, valahogyan ezután is majd csak lesz. Az extrovertáltaknak nehezebb lesz, bennük ilyenkor kétségek támadnak, ajjaj, tényleg így akartam élni? Nekem, introvertáltként az életközepi válság nyugalmat hozott, attól kezdve a családomon, a gyerekeimen túl már senki másnak nem akartam megfelelni.”
Fotó: Dfp, Mti
