Aki látta valaha Siklósi bácsiként A Tenkes kapitányában, aligha felejti el azt az arcot. A mélyen ülő szemeket, a markáns járomcsontot, a megfáradtnak tűnő tekintetet. Pedig Molnár Tibor akkor még csak negyvenkét éves volt. A magyar filmtörténet egyik legkülönlegesebb alakja úgy él ma is az emlékezetünkben, mintha mindig is időseket játszott volna.
Valójában azonban nem a kora, hanem az élete hagyott nyomot rajta.
Molnár Tibor, a született karakterformáló
A zagyvapálfalvai munkáscsaládból származó Molnár Tibor már főiskolásként kitűnt társai közül. A visszaemlékezések szerint egy vizsgaelőadáson mindössze egyetlen mondat jutott neki, de az akkora hatást tett Somlay Artúrra, hogy azonnal nagyobb szerepet bízott rá.
Nem véletlenül. Molnárban megvolt minden, ami a nagy színészek sajátja: ösztönösség, erő és hitelesség. A Magyar Életrajzi Lexikon és a Wikipédia összegzése szerint elsősorban munkás- és parasztfigurák megformálásával vált ismertté, olyan filmekben, mint a Talpalatnyi föld, a Budapesti tavasz, a 9-es kórterem vagy később a Tízezer nap.
A közönség számára azonban talán még fontosabb volt, hogy figurái mindig valóságosnak hatottak. Nem szerepet játszott, hanem életet vitt a vászonra.
A pályája gyorsan ívelt felfelé. 1955-ben Jászai Mari-díjat, 1956-ban pedig Kossuth-díjat kapott, ami akkoriban a legnagyobb szakmai elismerések közé tartozott.
Bácsi lett, pedig egy évvel volt idősebb, mint Zente Ferenc
Csendes volt az erdő. Aztán egyszer csak éles fütty hallatszott. „Jön az öreg…” S a Tenkes kapitánya felismerte a titkos jelet, a mellette gubbadó Buga Jakab pedig csodálkozva nézte, hogy valóban előbukkant Siklósi bácsi szikár alakja. Az „öreg” az akkor mindössze 42 esztendős Molnár Tibor volt. Egy évvel fiatalabb is, mint a fess kurucot alakító Zenthe Ferenc.
Az 1956-os forradalom árnyékában
1956 őszén Molnár Tibor már országosan ismert színész volt. A forradalom napjaiban szemtanúk szerint találkozott az utcákon vonuló fiatalokkal, akik hívták magukkal. A történetek szerint akkor még a munkára, a forgatásra hivatkozva maradt távol a politikától.
Néhány héttel később azonban mégis úgy döntött, hogy családjával elhagyja az országot. Ahogy az Újságmúzeum írja, és a színész életrajzi adatai is rögzítik, Bécs, München, Genova és London következett.
Ez volt az a pillanat, amely később egész életének egyik legnagyobb vívódásává vált.
A Nyugat nem azt adta, amire számított
Sokan úgy gondolják, hogy a disszidálás után egy ismert művész előtt minden kapu megnyílt. Molnár Tibor története azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatja.
Bár kapott lehetőségeket, játszhatott volna külföldi produkciókban, mégsem találta a helyét. A visszaemlékezések szerint a család szétszakadt, az anyagi bizonytalanság pedig mindennapossá vált.
Később megjelent Hosszú az út… című könyve is, amelyben saját külföldi éveit dolgozta fel. Ebben őszintén ír a reményekről, a csalódásokról és arról, milyen nehéz volt új életet kezdeni idegen országokban. A történet egyik legérdekesebb része éppen az, hogy Molnár nem a sikertelenségről, hanem a belső otthontalanság érzéséről beszél.
Ez is érdekelhet
Hazatérés egy nehéz döntés után
Sok emigráns számára a visszatérés fel sem merült, Molnár Tibor számára azonban egyre inkább ez lett az egyetlen lehetséges út, ezért 1959-ben hazatért Magyarországra. Előbb a Miskolci Nemzeti Színházhoz került, majd 1962-től a Vígszínház művésze lett. A pályája folytatódott, filmek és színházi szerepek sora várta.
A nézők újra láthatták olyan emlékezetes alkotásokban, mint a Két félidő a pokolban, a Húsz óra, az Így jöttem, a Szegénylegények, az Egri csillagok vagy az Árvácska. A televízió nézői pedig a Tenkes kapitányában és az Egy óra múlva itt vagyok című sorozatban találkozhattak vele újra.
Egy különleges tehetség fájdalmas vége
Molnár Tibor pályájának utolsó éveit már beárnyékolták a személyes nehézségek. A kortársak szerint egyre többet küzdött önmagával, miközben a magyar filmvilág is átalakult körülötte.
- november 23-án, mindössze 61 évesen hunyt el Budapesten. A Farkasréti temetőben nyugszik.
Ma már ritkábban kerül elő a neve, mint sok más kortársáé. Pedig amikor a régi magyar filmek rajongói újra megnézik a Talpalatnyi földet, a Budapesti tavaszt vagy A Tenkes kapitányát, azonnal látszik, miért számított különleges színésznek.
Molnár Tibor nem a hősöket játszotta, az egyszerű embereket formálta meg. Azokat, akik küzdenek, elesnek, felállnak, tévednek és újrakezdik. Talán ezért hatnak ma is olyan emberinek az alakításai.
