Bevallom, én is több masinámat elneveztem, és gyakran meg is köszönöm nekik, hogy elvégezték helyettem a házimunkát, ahogyan a kocsinknak is egy kedves műszerfal-simogatással hálálom meg, amikor hazaszállít minket egy hosszú útról. Van olyan ismerősöm, aki – bár már régóta esedékes lett volna – csak azért nem tudott évekig megválni a rozoga autójától, mert Bordó teljesen a szívéhez nőtt. Végül megkönnyezte az eladást, mert úgy érezte, ezzel a húzással cserben hagyta hű társát. Nálunk Piroska, az air fryer isteni, olaj nélküli ebédeket varázsol az asztalra, Ugri, a robotporszívó még a legkisebb helyeken is képes tisztaságot teremteni, az olasz barátunk, Luigi pedig a ruháinkat mossa tisztára. Mielőtt elkezdtem volna ennek a témának utánajárni, gyorsan csináltam egy körkérdést az ismerőseim körében. Arra voltam kíváncsi, hányan nevezik el hozzám hasonlóan a használati tárgyaikat. Majdnem száz százalék lett az eredmény, csupán egyetlen barátom nevetett a kérdésemen. Innentől kezdve nem hagyott nyugodni a téma tudományos megközelítése.
Bocsánatkéréssel kezdődik
Dr. Nicholas Epley, a Chicagói Egyetem viselkedéstudományi tanszékének professzora azt mondja, akár észrevesszük, akár nem, a legtöbben antropomorfizáljuk az állatokat, növényeket, tárgyakat, vagyis emberi formákkal, mentális tulajdonságokkal látjuk el őket. Egy másik tanulmányból az is kiderült, hogy leggyakrabban úgy szólítjuk meg a tárgyakat, hogy bocsánatot kérünk tőlük. Például akkor, ha véltelen letörünk egy darabot egy használati eszközről, vagy bármi másban kárt teszünk. Sőt, az sem ritka, ha valaki elnézést kér a lábtörlőtől, mert a sáros, mocskos csizmáját kénytelen beletörölni. Ennek az oka egészen egyszerű: ha valakibe belebotlunk, összeütközünk, összekoszoljuk, bocsánatot kérünk. Tehát, ha hibázunk, vagy megbántunk másokat, akkor igyekszünk jóvá tenni egy szép szóval.
Erős ragaszkodás és nosztalgia
A tárgyakhoz való mélyebb érzelmi kötődés gyakran pszichológiai, érzelmi és szociális tényezők összetett kölcsönhatásából fakad. Egyes esetekben azt találták, hogy néhány felnőtt szélsőséges tárgyi kötődése kompenzálja az interperszonális kötődései – azaz a személyes kapcsolatai – hiányát.
Íme néhány gyakori ok, amiért egyesek különösen érzelmesek a tárgyakkal kapcsolatban:
- Visszaemlékezés – az az eszköz visszavisz egy régi emlékhez, és segít újra felidézni a szép pillanatokat.
- Önkifejezés – bizonyos tárgyakkal kifejezhetjük magunkat, megmutathatjuk az érdeklődési körünket, a személyiségünket.
- Védelem – egyes eszközök biztonságérzetet nyújtanak, mivel olyan múltbeli eseményekhez repítenek vissza, amikor még úgy éreztük, nem érhet minket baj.
- Társadalmi hatások – a kulturális, családi hagyományok és a társadalmi normák is befolyásolhatják a tárgyakhoz való kötődésünket.
Idősebb korban gyakoribb
Az is biztos, hogy az évek múlásával egyre inkább kötődünk a tárgyakhoz érzelmileg, amit a szakemberek szintén azzal magyaráznak, hogy segít a nosztalgikus pillanatok felidézésében. Azokra inkább jellemző, akik szentimentális családban nőttek fel, tehát gyakran beszéltek az érzelmeikről, és azt ki is mutatták egymás felé. De azoknál az embereknél sem ritka, akik a minimalista, leegyszerűsített élet hívei – ők nem szeretnek túl sok mindent felhalmozni az otthonukban, így ahhoz a pár dologhoz különösen ragaszkodnak, ami körülveszi őket.
Amit közel akarunk tudni magunkhoz
A tárgyak elnevezése sem ritka eset. Kyra Sims amerikai kürtművésznő hosszú éveken keresztül az Otto nevű hangszerével turnézott, „akit” egyébként vicces és megbízható társként írt le. „Egyszer, amikor egy vonatsztrájk miatt Németországban rekedtem, kénytelen voltam éjszaka stoppolni. Csak azért nem féltem a helyzettől, mert Otto végig velem volt, őt szorongattam az ülésen” – mesélte Kyra.
„Amikor valaminek nevet adunk, akkor általában egy személyiséget is csatolunk hozzá, ami pedig azt jelenti, hogy fontos számunkra” – magyarázza Laurel MacKenzie, a New Yorki Egyetem nyelvészeti adjunktusa. Tehát, ha valamilyen keresztnévvel ruházzuk fel az eszközeinket, azzal humanizáljuk őket, vagyis emberként tekintünk rájuk. A névadás valójában elősegíti a pszichológiai tulajdonérzetet, ami a kötődés egyik formája.
Egy tanulmányban arra kértek önkéntes résztvevőket, hogy adjanak nevet a mindennapi tárgyaknak – például egy bögrének vagy tűzőgépnek. Az általuk elnevezett dolgok hasonlóan unalmas helyettesítőivel való összehasonlításakor a résztvevők jobban ragaszkodtak a megnevezettekhez, és értékesebbnek tartották azokat. Arra is találtak magyarázatot a szakemberek, hogy amint egy tárgy nélkülözhetetlenné válik az életünkben, hajlamosak vagyunk egyedinek tekinteni, így aztán el is nevezzük. Amikor Sáriként vagy Dezsőként szólítjuk a tárgyakat, azzal szándékosan kiépítünk velük egy kapcsolatot, és az életünk részévé tesszük őket. Nemcsak közelebb érezzük magunkat azokhoz a dolgokhoz, amelyeknek már neve van, de egyenesen azért is nevezzük el őket, hogy közelebb hozzuk magunkhoz – igen, még akkor is, ha nem élnek.
A magányos pillanatainkban is erőt adhat, hogy még ha nem is lehet velük párbeszédet folytatni, azért beszélni lehet hozzájuk. Gondoljunk csak a Számkivetett című filmre Tom Hanks-szel, amikor a lakatlan szigeten tengődő főszereplő a saját vérével egy arcot rajzolt a labdára, aki aztán Wilsonként – kvázi barátként – segítette át a legnehezebb napokon. Annyi biztos, hogy ha nem is tengődünk egyedüliként egy szigeten, a tárgyaink elnevezése és szeretete cseppet sem szokatlan dolog. Sokkal inkább mulatságos, felszabadító vagy éppen megnyugtató. Akkor meg miért ne tennénk?
Fotó: adobestock
