Bár sokan még ebben nőttünk fel, ma már furcsa elképzelni is, hogy valaki egyszerűen leült a kamera elé, elmondta, mi következik aznap este a televízióban, jó szórakozást kívánt, és ettől egy egész ország ismerte az arcát. Pedig évtizedeken át pontosan ez történt.
A bemondók és bemondónők nem egyszerűen a műsorok közötti perceket töltötték ki: beköltöztek az otthonainkba, divatot teremtettek, utánoztuk a frizurájukat, a beszédüket. Talán nincs is mit csodálkozni rajta, hogy ha egyszer-egyszer megbotlott a nyelvük, azt még évekkel később is emlegettük.
Abban az időben, amikor még csak egy, később két televíziós csatornát lehetett fogni, a távirányító kevesek számára számított elérhető luxusnak, az esti nagy film, például Az Angyal pedig másnap a munkahelyeken is beszédtéma lett. Ebben a televíziós világban a bemondó arca és hangja ugyanúgy hozzátartozott az esténkhez, mint maga a műsor.
A kedves arcú, szép hangú és tisztán beszélő bemondók ismertették a műsorrendet, konferáltak, jó szórakozást kívántak, majd elköszöntek a nézőktől. És persze időnként bakiztak is. Éppen ezekből az elszólásokból született néhány olyan történet, amelyet évtizedeken át mesélt az ország. Mindjárt rátérünk a 8 legemlékezetesebb bakira is, de előbb nézzük meg, hogyan is „születtek” a ma is rajongott bemondók és bemondónők.
A szpíkerektől a tévébemondókig
Szpíkernek lenni már a kezdetektől különleges státuszt jelentett. Az induló Magyar Rádióban, az 1920-as és 30-as években többek között Beöthy Baba, a nagy hatalmú színházigazgató, Beöthy László lánya, valamint a tragikus sorsú sportoló-világfi, Petschauer Attila is megfordult a mikrofon mögött.
Amikor az 1950-es évek elején megkezdődtek a Magyar Televízió kísérleti adásai, azokat még csak nagyon kevesen láthatták. Az első bemondónők színésznők voltak, és mivel kezdetben nem álltak rendelkezésre megfelelő kamerák, filmszalagra mondták fel a szövegüket.
A rendszeres műsorszolgáltatás hivatalosan 1957. május 1-jén indult el. A PORT.hu összeállítása szerint a kezdetektől képernyőn lévő Tamási Eszter és Takács Mária hamar országosan ismertté vált.
Az első férfi bemondó a jellegzetes, bársonyos hangú Varga József volt, őt követte Kovács P. József, majd a nyolcvanas években Mohai Gábor. A hatvanas években jelent meg a képernyőn Kudlik Júlia, később pedig Kertész Zsuzsa, Berkes Zsuzsa, Endrei Judit, Bay Éva, Lőrincz Gabriella és sok más emlékezetes tévés személyiség.
Kudlik Júlia példája jól mutatja, milyen sokat jelentett akkoriban egy televíziós személyiség jelenléte. A ma már szinte remeteként élő Kudlik 1964. február 29-én szerepelt először a Magyar Televízió képernyőjén, később pedig olyan, generációk számára meghatározó műsorok kapcsolódtak hozzá, mint a Delta, a Szeszélyes évszakok, a Juli-suli vagy a Gazdit keresünk.
A bemondónők valóban szinte családtagnak számítottak. A ruhájukat, frizurájukat figyelték, stílust teremtettek, és akadtak férfinézők, akik bizony plátói szerelmet is tápláltak irántuk.
Tamási Eszter és az a bizonyos blúz
A televíziózás hőskorában azonban messze nem működött mindig olajozottan a gépezet. Tamási Eszter egyszer maga mesélt el egy történetet arról, hogyan sikerült majdnem lekésnie az első fellépését egy új blúz miatt.
„Úgy történt, hogy nagy buzgalommal és izgalommal készültem az első fellépésre. Új blúzt varrtam magamnak, és annyira belefeledkeztem a vasalásába, hogy elkéstem. A műsornak mindenképpen kezdődnie kellett: nyilvános adás volt, külföldi vendégművészek is felléptek. Ilyen esetben az operatőröknek is sötétben kell megjelenniük. Mezei Istvánon szmoking volt – őt kérték meg, hogy helyettem konferáljon.”
Az adás természetesen nem várhatott. Végül az első szám után Tamási Eszter megérkezett, és átvette a műsor vezetését.
Takács Marika azt hitte, énekelnie kell a felvételin
Nem kevésbé szórakoztató Takács Marika története arról, hogyan zajlott a bemondónői felvételije. A Film Színház Muzsika 1975-ös évkönyvében így emlékezett vissza:
„Szóval a felvételi úgy kezdődött, hogy bekerültem egy homályos terembe. Bekap! – kiáltott valaki és a szemembe világítottak. – Nézzen bele a gépbe! – Riadtan pislogtam. – Kezdje el! – szólt valahonnan az Úr hangja. Vagy Úrnőé? – Kíséret nincs? – kérdeztem. – Ilyen nagy lánynak már nem kell – válaszolták. Rákezdtem: »Óh, ne nézz rám, ha a szíved másé…« Azt hittem, énekelni kell.”
Ma már szinte elképzelhetetlen egy ilyen felvételi, de éppen ezek a történetek hozzák emberközelbe a televíziózás kezdeti korszakát: a képernyőn tökéletesen összeszedettnek látszó bemondók mögött ugyanúgy ott volt a lámpaláz, a félreértés és néha a pillanatnyi tanácstalanság.
„A fészekből kilóg a szép, villás farkam”
Ha van történet, amely megmutatja, hogyan lesz egy tévés bakiból évtizedeket túlélő városi legenda, akkor a villás farkú fecske esete feltétlenül közéjük tartozik.
Az anekdotát hol Varga Józsefhez, hol Kovács P. Józsefhez kapcsolják. A történet szerint az aznapra beosztott bemondónő megbetegedett, ezért Varga Józsefnek kellett felolvasnia az esti mesét. A feladat állítólag egészen addig hibátlanul ment, amíg el nem hangzott a mondat:
„És a fészekből kilóg a szép, villás farkam…”
Hogy valóban pontosan így történt-e, már sokkal bizonytalanabb. A történet későbbi vizsgálatai szerint valóban megbetegedett az eredeti szereplő, ám nem Varga József ugrott be helyette, hanem egy operatőr, akinek ez volt az első kamera előtti megszólalása:
„Fecske anyó vagyok.”
A különböző változatok éppen azt mutatják meg, hogyan működtek ezek a történetek az internet előtti Magyarországon. Ha nem láttuk éppen előző este a műsort, csak a szájról szájra szálló emlékek jutottak el hozzánk, közben pedig egyre nehezebb lett szétválasztani, mi történt valóban, és mit tett hozzá az emlékezet.
A lottó nyerőszámai: hatos vagy kilences?
A lottósorsoláshoz tartozik a (szerintünk) egyik legviccesebb anekdota, amit szinte mindenki ismer, de vajon látta is valaki élőben? Az országosan elterjedt történet szerint egy nyugdíjas komlói bányász élő adásban hatost húzott, majd kiderült, hogy a golyón valójában kilences szerepel, ekkor pedig azt mondta:
Hatos… f*szt, kilences!”
A sztori részleteit és pontos történetét azóta sem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani, bár a Youtube-on ma is fent van egy adásrészlet, amin a fent említett mondat elhangzik, de nem tűnik eredetinek.
Érdekesség, hogy Bay Éva később úgy tisztázta a híressé vált esetet, hogy az valóban megtörtént, de nem televíziós, hanem rádiós közvetítésben.
„Kedves hanglemezeink, hallgatókat játszunk”
A televíziós és rádiós elszólásoknak idővel külön életük lett. A szilveszteri bakiparádék rendszeresen újra elővették a legmulatságosabb nyelvbotlásokat, másnap pedig folytatódott az idézgetés a munkahelyeken, iskolákban és családi ebédeknél.
Így maradhattak fenn olyan félresikerült fordulatok, mint „a női kézilabdarúgó bajnokcsapatok Európa-kukája”, Adits és Babits költészete, az Összecsüngő melódiák, a Herkulesfürdői emlők vagy a Gülmama című daljáték.
És persze ott vannak azok a rövid mondatok is, amelyek önálló életre keltek:
- „A Magyar Rádió szimfonikus zenekara befejezte Schubert Befejezetlen szimfóniáját.”
- „Ötödik Hugó, A nyomorultak című regény szerzője rendkívül termékeny volt.”
- „Kedves hanglemezeink, hallgatókat játszunk.”
- „Dél van, helyesbítek: éjfél van.”
És talán mind közül az egyik legtöbbet idézett:
- „Most Cimbalmi Tóth Ida tarjánozik. Helyesbítek: cimbolázik.”
Ezeken ma is lehet nevetni, de közben valami másról is mesélnek. Arról a televíziózásról, amelyben az élő adás valóban élő volt, és egyetlen rosszul kimondott szó pillanatok alatt közös élménnyé válhatott. Nem lehetett visszatekerni, újravenni vagy eltüntetni. Talán éppen ezért emlékszünk rájuk ennyi évtized után is.
